A következő hónapokban Dávid lassan újraépítette a kapcsolatát a gyermekeivel. Hétvégente meglátogatták őt a faházban. Dávid megtanította őket fát hasítani, tüzet rakni, és felismerni az erdei állatok nyomait. Mesélt nekik a farkasról, arról az éjszakáról, és a rozsdás ládáról, ami megmentette az életét. A gyerekek tágra nyílt szemekkel hallgatták, mintha egy mesét hallanának, de a láda helye és az emlékpad a fészer helyén bizonyította, hogy minden szó igaz.

Dávid hatalmas vagyonát nem öncélúan használta fel. A gyerekek jövőjét biztosította, hatalmas összegű bizalmi alapítványokat hozott létre számukra, hogy soha ne kelljen nélkülözniük. Annának is vásárolt egy szép házat a városban, hogy a gyerekek kényelemben nőhessenek fel. Ő maga azonban nem vágyott vissza a luxusba vagy a nyüzsgő városi életbe. Az erdő jelentette számára a békét.

Évek teltek el. Dávid lassan megöregedett a faházban. A haja őszbe csavarodott, a léptei lelassultak, de a tekintete tiszta és nyugodt maradt. A környékbeliek tisztelték őt; ő volt a “remete doktor”, akihez sokan fordultak tanácsért vagy kisebb orvosi segítségért, amiket Dávid mindig ingyen nyújtott.

Egy hideg, havas januári délutánon Dávid a tornácon ült, vastag takaróba burkolózva, forró teát kortyolgatva. A hó sűrű pelyhekben hullott, csendes, puha takaróval borítva be az udvart és a fákat. Az erdő mélyéről hirtelen egy ág roppanása hallatszott.

Dávid felemelte a tekintetét. Az erdő sűrűjéből egy árnyék bontakozott ki. Lassan, méltóságteljesen lépdelt előre a hóban.

Egy farkas volt az.

Nem az az állat, amelyet évekkel ezelőtt látott – ez a farkas fiatalabb, karcsúbb volt, de a szőre ugyanolyan sötétszürke, a szemei pedig ugyanolyan sárgán izzottak. Megállt az udvar szélén, pontosan ott, ahová Dávid telente az élelmet szokta tenni.

Az állat és az ember hosszú percekig nézték egymást a hóesésben. Nem volt bennük félelem, sem fenyegetés. Csak egy mély, ősrégi megértés. Dávid elmosolyodott, és halkan bólintott a farkas felé.

Az állat még egy pillanatig állt ott, majd lassan megfordult, és csendben beleolvadt a havas erdő fehérségébe. Dávid hátradőlt a székében, és lehunyta a szemét. Tudta, hogy az élete teljes. Egy napon, egy igazságtalan világ elvette tőle mindenét, de a természet – egy vadállat formájában – visszaadta neki azt. És ezért örökké hálás maradt.