Viktor láthatóan kezdett elfáradni.

A fiatal nő eközben továbbra is teljesen nyugodtnak tűnt.

Egy újabb támadás azzal végződött, hogy az őrmester elvesztette az egyensúlyát és a padlóra zuhant.

Csend telepedett a tornateremre.

Viktor gyorsan felpattant és újra előretört.

De másodpercekkel később ugyanez történt.

Ezúttal még meggyőzőbben.

A katonák már nem nevettek.

Tátott szájjal bámulták.

 

Amikor az őrmester harmadszorra is a földre zuhant, a parancsnok, aki eddig oldalról figyelte az eseményeket, felemelte a kezét.

– Elég ennyi.

Viktor zihált.

Az arcán teljes zavarodottság tükröződött.

A fiatal nőre nézett.

– Ki maga, tulajdonképpen?

A fiatal nő nyugodtan megigazította a ruhaujját, és így válaszolt:

– Az a személy, akin egész héten nevettetek.

A tornaterem elcsendesedett.

Aztán valaki tapsolni kezdett.

Egy másodperccel később mindenki más is csatlakozott.

A taps, amely először csak egyetlen, tétovázó ember kezéből indult, másodpercek alatt az egész tornatermen végigsöpört. A gúnyolódó mosolyokat őszinte döbbenet, majd elismerés váltotta fel. A katonák, akik alig tíz perccel korábban még azon nevettek, hogy a fiatal nő egy percet sem bír majd ki, most fütyülve és éljenezve ünnepelték a győzelmét.

Viktor lassan feltápászkodott a padlóról. Az arca vörös volt, nemcsak a fizikai megterheléstől, hanem a megsemmisítő vereségtől is. Életében először fordult elő, hogy valaki – különösen egy újonc, és egy nő – ilyen könnyedén, szinte játszi könnyedséggel tegye a helyére az egész század szeme láttára.

A parancsnok, egy őszülő halántékú, szigorú tekintetű őrnagy, a szőnyeg közepére lépett. A teremben azonnal síri csend lett.

– Azt hiszem, őrmester – fordult a parancsnok Viktorhoz, hangjában egy csipetnyi iróniával –, a lecke megérkezett. És mindannyiuk számára tanulságos volt.

Ezután a fiatal nő felé fordult. – Mi a neve, katona? – Anna Kovács, uram – válaszolt feszes vigyázzállásban, bár a hangja teljesen nyugodt maradt, a légzése pedig alig gyorsult fel a küzdelem után. – Nos, Kovács – bólintott az őrnagy. – Alex Grom büszke lenne magára. Kiváló munka. Folytassák az edzést!

Azzal a parancsnok sarkon fordult és elhagyta a termet, de a légkör már soha többé nem volt a régi.

A következő napokban a bázison teljesen megváltozott a dinamika. A suttogások már nem gúnyosak voltak, hanem tiszteletteljesek. Az emberek arról beszéltek, hogyan mozgott Anna, hogyan hárította Viktor támadásait, és persze a legendás fényképről.

Viktor az eset utáni első két napban kerülte Annát. A büszkesége komoly sebet kapott, és a század előtt elvesztett tekintélyét próbálta valahogy feldolgozni. Azonban ő sem volt ostoba ember. Tudta, hogy a harctéren nem az egó, hanem a tudás és a képesség dönt életről és halálról.

A harmadik nap estéjén Anna éppen a felszerelését tisztította a fegyverszobában, amikor meghallotta a nehéz csizmák lépteit. Viktor állt az ajtóban. A megszokott arroganciának nyoma sem volt az arcán.

– Zavarhatok? – kérdezte halkan. Anna felnézett a fegyveréről, és bólintott. – Persze. Viktor közelebb lépett, de megtartotta a tisztes távolságot. – Bocsánatot akarok kérni – mondta végül, a szavakat nehezen formálva. – Úgy viselkedtem, mint egy idióta. Azt hittem, mindent tudok, és azt hittem, a puszta fizikai erőm mindennél többet ér. Tévedtem. Anna letette a tisztítókendőt. – Megesik. – Nem csak bocsánatot kérni jöttem – folytatta Viktor, és vett egy mély lélegzetet. – Azt akarom kérni… hogy taníts engem. Tanítsd a századot. Amit a szőnyegen csináltál, azt nem tanítják az alapkiképzésen. Ha ez a tudás megmentheti az embereim életét a terepen, akkor tudnom kell.

Anna elmosolyodott. Ez nem gúnyos mosoly volt, hanem elismerő. – Alex Grom mindig azt mondta: az igazi harcos nem az, aki sosem veszít, hanem aki hajlandó tanulni a vereségből. Holnap hajnali ötkor a tornateremben. Ne késs.

A következő hónapok kemény munkával teltek. Anna hivatalosan is megkapta a feladatot, hogy vezesse a század kézitusa és közelharc edzéseit. A katonák, akik korábban kinevették, most izzadva, zihálva és hálásan itták minden szavát.

Viktor volt a legszorgalmasabb tanítványa. Az egykori arrogáns őrmesterből egy fegyelmezett, nyitott gondolkodású vezető lett, aki tökéletes összhangban dolgozott együtt Annával. Kettejük között egy mély, bajtársi tisztelet alakult ki. Rájöttek, hogy kiegészítik egymást: Viktor nyers ereje és taktikai tereptapasztalata, valamint Anna villámgyors reflexei és technikai tudása legyőzhetetlen párossá tette őket.

Hat hónappal később a századot egy nagyszabású, nemzetközi hadgyakorlatra vezényelték, amely egy valós harci helyzetet szimulált egy sűrű erdős, hegyvidéki terepen. A feladat az volt, hogy egy „ellenséges” támaszpontot cserkésszenek be és foglaljanak el, miközben folyamatosan túlerővel kell szembenézniük.

A gyakorlat harmadik napján, zuhogó esőben és sárban, az egység csapdába esett. Egy szűk szurdokban egy sokkal nagyobb, jól felszerelt osztag (a gyakorlaton részt vevő elit különleges erők) bekerítette őket.

– Nincs esélyünk áttörni rajtuk – suttogta Viktor a rádión, miközben egy kidőlt fa mögött fedezéket keresett. – Túl sokan vannak.

Anna, aki néhány méterrel odébb, a sárban lapult, gyorsan felmérte a terepet. – Nem is kell áttörnünk rajtuk – válaszolta halkan. – Csak el kell terelnünk a figyelmüket. A sziklafal bal oldalán van egy vakfolt. Ha egy kis csoport felmászik oda, oldalba kaphatjuk őket, amíg a főerő szemből leköti a tüzüket. – Az a sziklafal szinte függőleges, és csúszik az esőtől – mondta a parancsnok. – Öngyilkosság. – Alex Grom táborában rosszabb körülmények között is másztunk – mondta Anna határozottan. – Viktor, te tartod a frontot. Én és három ember felmegyünk.