Aztán egy alig hallható, törött válasz érkezett.

“Igen.”

 

Michael lassan közeledett, nem nézve közvetlenül az arcába. Nagy, durva, de meglepően óvatos kezével elkezdte kigombolni az átázott ruháját. Amikor végzett, némán átnyújtotta neki az inget, és elfordította a tekintetét. Aztán farkas- és medveprémekkel takarta be.

Leült és várt.

De a remegés csak erősödött.

A tűz nem volt elég. A hideg már túl mélyen belé ivódott.

Michael ismét felállt, és az ágy felé lépett. Valeria olyan szemekkel nézett rá, amelyekben félelem, szégyen és teljes kimerültség keveredett.

– A tűz önmagában nem lesz elég – mondta határozott, de őszinte hangon. – Ha nem melegítelek fel a testem melegével, ma éjjel meghalsz.

Valeria úgy nézett rá, ahogy az ember a mélység előtti utolsó ajtóra néz. Leandro elkezdte kigombolni az ingét, felfedve régi sebhelyekkel teli mellkasát.

És abban a pillanatban Valeria remegő kézzel kicsúsztatta a prémek alól, és megragadta a csuklóját.

„Ha leveszem a vizes ruháimat…” – suttogta megtört hangon –, „velem maradsz? Vagy te is elmész hajnalban, mint mindenki más…”
A teljes történet a hozzászólásokban olvasható.👇👇👇👇

Mihály egy pillanatra megdermedt.

Valeria ujjai jéghidegek voltak, de szorításában kétségbeesett erő lakozott. Ez a kérdés nemcsak a szégyenből fakadt. Egy olyan nő lelkéből fakadt, akit túl sokszor elhagytak, elárultak és elfelejtettek az úton.

Michael lassan leengedte a kezét.

– Itt vagyok – mondta halkan. – És reggelig sehova sem megyek.

Valéria ajka remegett.

„Mindenki ezt mondja.”

„Én nem vagyok mindenki.”

Nem mozdult gyorsan. Nem jött közelebb úgy, hogy megijessze. Csak fogott egy újabb száraz bundát, ráterítette, majd leült az ágy mellé, háttal a tűznek.

„Biztonságban vagy, Valeria. Ha akarod, kint várok. De ha kimegyek, lehet, hogy nem ébredsz fel.”

Lehunyta a szemét. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha elvesztette volna az eszméletét, de aztán suttogva mondta:

„Ne menj…”

 

Michael levette róla vizes ingét, szorosan betakarta a szőrmékkel, és óvatosan leült mellé – csak amennyire feltétlenül szükséges volt, egy lépéssel sem beljebb. Teste melegével életben tartotta, míg kint a szél úgy csapkodott a kunyhó falaihoz, mintha valaki be akarna jutni.

Az éjszaka közepén Valeria hirtelen kinyitotta a szemét.

– Mateo… – suttogta.

“Pihenés.”

„Nem… nem volt a folyóban.”

Michael csendben nézett rá.

„Hogy érted ezt?”

Valeria nehezen nyelt egyet.

„Amikor a szekér felborult, láttam őt. Nem esett a vízbe. Don Elias emberei a part felé vonszolták. Felsikoltottam, de ők… otthagytak.”

Michael arca megkeményedett.

„Biztos vagy benne?”

„Láttam. Mateo élt.”

A tűz ropogott a kandallóban. Abban a pillanatban olyan mély csend töltötte be a kabint, hogy még a szél is elállni látszott.

Ha Mateo élt, akkor ez nem baleset volt.

Ez valami tervszerű dolog volt.

Majdnem olyan, mint a gyilkosság.

Michael lassan a falon lógó puska felé nyúlt. De mielőtt elvehette volna, Relampago nyerített odakint. A ló sosem reagált így a szélre. Ez a hang csak egy dolgot jelentett.

Emberek közeledtek.

Valeria félelmében összehúzta magát a prémek alatt.

„Eljött értem, ugye?”

Michael eloltotta a lámpást. A kunyhó sötétségbe borult, csak a kandallóban izzó tűz vörös szemei ​​világítottak. Az ajtóhoz lépett, és a fához szorította a fülét.

Kintről lópaták dobogása hallatszott.

Az egyik pont a küszöbön állt meg.

Aztán egy férfihang hallatszott.

„Cruz. Nyisd ki az ajtót. Tudjuk, hogy a nő veled van.”

Valéria visszafojtotta a lélegzetét.

Mihály nem válaszolt.

A kintről érkező hang ismét megszólalt, ezúttal hidegebben.

„A miénk. És ha háromig nem nyitjátok ki az ajtót, felgyújtjuk a kunyhótokat vele együtt.”

Michael lassan megtöltötte a puskáját.

– Valeria – suttogta anélkül, hogy megfordult volna –, figyelj rám nagyon jól.

“Igen…”

„A priccs alatt van egy ajtó egy régi pincébe. Ha szólok, menj le oda, és ne csapj ki hangot.”

Szeme elkerekedett.

„És te?”

Michael az ajtó felé nézett. Hangja nehézkes volt, de nyugodt.

„Megígértem, hogy reggelig maradok.”

Kint elkezdték számolni.

“Egy…”

Valeria a szája elé kapta a kezét, hogy ne sikítson.

“Két…”

Michael felemelte a puskát.

– Most – mondta.

Valeria kicsúszott a priccsből, megtalálta a padló alatt rejtett fagyűrűt, és kinyitotta a keskeny csapóajtót. Hideg sötétség tárult elé. Már mászott lefelé, amikor hirtelen meglátott valamit beszorulva a priccs melletti repedésbe.

Egy gyűrű fele.

Megdermedt.

Mateo jegygyűrűje volt.

De vér borította.

Kint az utolsó szó belehasított az éjszakába.

“Három!”

És ugyanebben a pillanatban az ajtó kivágódott, egy lövés hangja hallatszott belülről.