Hazatértem a haditengerészettől, és egy idegent találtam a verandán állni… Azt suttogta: „Nem ismersz fel?”

– A fia 20 éves, uram. Tengeren van. Bármikor vissza kellene érnie.

Diego Salazar úgy érezte, hogy a veranda padlója eltűnik a lába alatt.

Apja zavarba ejtő udvariassággal mosolygott felé. Teljesen ősz volt a haja, és azt a kockás inget viselte, amit mindig vasárnapra tartogatott.

– Ez a kollégád? Passz. Elenának tetszett, hogy senki sem maradt vacsora nélkül.

Elenát 8 éve temették el.

Diego kinyitotta a száját, de nem tudott megszólalni.

Délután tért vissza San Jerónimo del Marba, egy veracruzi tengerparti városba, miután leszerelt a haditengerészettől. 40 éves volt, volt egy bőröndje, és azt tervezte, hogy néhány napig marad, mielőtt elfogad egy állást Puerto Vallartában.

Nem számított arra, hogy az apja idegenként fogadja majd.

Egy nő jelent meg az idős férfi mögött.

– Ernesto úr, csinálna nekünk egy kávét?

Bólintott, és bement a házba.

Diego előtt állt.

33 éves volt, és olyan szemei ​​voltak, amelyekre egy másik, sokkal kisebb arcról emlékezett.

– Lucía?

– Szia, Diego

Lucía Herrera, a lány a szomszéd házból.

Amikor utoljára láttam, lehorzsolta a térdét, és túl nagy matrózsapkát viselt.

Most egy pirulát tartott a kezében, és úgy nézett ki, mintha hetek óta nem aludt volna jól.

„Mióta?” – kérdezte.

-A változások két évvel ezelőtt kezdődtek. Először elvesztette a kulcsait. Aztán összekeveredett a napja. Mostanában szinte mindig társaságra van szüksége.

Diego miró megcsinálta a konyhát.

—Hablé, beszélek vele kétszer.

Lucia lesütötte a szemét.

– A hívások előtt átbeszéljük, amit mondtam. Üzeneteket hagyok a telefon mellett.

Emlékezett azokra a halk beszélgetésekre, a rövid kérdésekre, apja hangjára, ahogy azt mondta neki, hogy minden rendben van.

– Miért nem figyelmeztetett senki?

– Nem akarta, hogy félbeszakítsd a szolgálatodat. Először tiszteletben tartottam a döntését. Aztán írtam neked.

—Nincs fogadólevél.

Lucia félreállt, hogy elengedje.

Az asztalon 4 platós otthon van.

Ernesto az üresre mutatott.

–Ez a fiamnak szól. Mindig éhesen jön vissza.

Diego leült a saját széke elé, és összeszorította az ajkait, hogy ne sírjon.

Húsz évvel korábban dühösen hagyta el azt a házat.

Apja azt szerette volna, ha a családi műhelyben folytatja a munkát, hajókat épít és javít. Diego messzire akart hajózni a parttól, kikötőket látni, és egy előre nem meghatározott megélhetést keresni.

Egy kis cédrusfából készült csónak mellett vitatkoztak, amit együtt kezdtek el építeni.

Ernesto otthagyta a szerszámokat a padon.

– Ha átléped azt az ajtót, ne számíts rám, hogy ott ülve talállak, és rád várok.

Diego amatőrként indult.

Korábban Lucía vele ült a lépcsőn. Tizenhárom éves volt, és a saját apja akkor hagyta el a családot.

Diego a fejére tette a sapkát.

– Tartsd meg, amíg vissza nem jövök.

– Itt leszek – felelte a lány.

A következő 20 évben csak kétszer tért vissza: egyszer nyaralni, egyszer pedig édesanyja temetésére.

Lucía mindkét alkalommal nem volt a városban.

Az Ernestóval folytatott beszélgetések rövidek és óvatosak voltak. Egyikük sem tudta, hogyan hozza fel újra ezt az érvet.

Azon az első estén, miközben vacsoráztak, az öregember azt mondta, hogy a fia kiváló tengerész.

– Olyan kezei vannak, amikkel bármit meg tud csinálni – mondta büszkén.

Diego a sajátjába nézett az asztal alatt.

Az apja dicsérte anélkül, hogy tudomást vett volna róla.

Miután lefektette, Lucia elővett egy kék mappát a konyhafiókból.

– Itt vannak az időpontjaid, a gyógyszereid, és amit a rutinodból tanultunk. Olvasd el az egészet.

Az első oldalon telefonok és egy aláhúzott mondat szerepelt: „Lefekvés előtt ellenőrizze az ajtóriasztókat.”

Diego alig látta a lányt.

– Hol van Bruno?

Az öccse Xalapában élt, néhány órányira innen.

Lucía becsukta a fiókot.

– Pénteken jön.

– Rendben. Majd együtt megoldjuk.

Egy pillanatba telt, mire válaszolt.

– Valakivel jön, akit érdekel a ház megvásárlása.

Diego elfordította a fejét.

-Hogy?

– Azt kérte a bíróságtól, hogy képviselhesse apádat az ügyeiben. Be akarja költöztetni egy idősek otthonába, és el akarja adni az ingatlant.

A hálószobából Ernesto hangja hallatszott, aki azt kérdezte, megérkezett-e már a fia.

Lucía felállt, hogy megnyugtassa.

Diego a csukott mappa mellett maradt.

Bruno pénteken egy új teherautóval jelent meg.

Ernesto kiment a verandára, és nevén szólítva megölelte.

Ez jobban fájt, mint Diego be akarta vallani.

Az apja felismerte a fiát, aki délutánonként meglátogatta. Még mindig „uramnak” szólította.

Mauricio Villarreal, egy üzletember, kiszállt a járműből, és anélkül, hogy meghívásra várt volna, körbejárta a kertet.

Megállt a móló előtt.

– Hatmillió-négyszázezer – jelentette be. – A földterület rendkívüli helyen fekszik.

Diego a műhelyre nézett.

– Mit tervezel építeni?

– Lakások. Azokat az építményeket el kellene bontani.

Az építmények a műhely voltak, ahol Ernesto 45 évig dolgozott, és a ház, amit Elenával épített.

A konyhában Bruno elmagyarázta a javaslatát.

Egy lakóház 24/7-es gondozással. Képzett személyzet. Nincs lépcső. Nincsenek vízveszélyek.

Mondott valamit, ami ésszerű volt, és Diego tudta ezt.

A ház beázott, korhadt a lépcsőfok, és az ajtók közvetlenül a kertre nyíltak.

„Egy kijelölt szakember fog jönni, hogy felmérje a helyzetét” – tette hozzá Bruno. „Még 18 nap van hátra.”