Az ajánlat hetekkel később érkezett, amikor Lucía már eldöntötte, hogy elfogad egy koordinátori állást a helyi klinikán, és folytatja a képzését.
Diego letérdelt a verandára.
Ella kidobja a poharat.
„Most már tudom, ki vagy” – mondta. „És az életemet azzal akarom tölteni, hogy megismerjelek. Hozzám jössz feleségül?”
Lucia igennel válaszolt, mielőtt befejezte volna a doboz kinyitását.
Ernesto a hintaszékéből érdeklődve figyelte őket.
—Mi a baj?
Diego megfordult, továbbra is térdelve.
– Nem vagyunk házba, apa.
Az öregember Luciára nézett és elmosolyodott.
– Akkor ki kell tegyünk egy másik tányért.
Az esküvő júniusban volt, a kert mellett.
Bruno elkísérte a testvérét. Doña Laura készítette az ételt, Ernesto pedig a menyasszony és a vőlegény közelében maradt a szertartás alatt.
Voltak napok, amikor felismerte Diegót. Máskor megbízott abban a türelmes segítőben, aki tudta, hogyan kell fával dolgozni.
A betegség lezajlott, és az ellátás is megváltozott.
De a ház már nem egyetlen ember csendes erőfeszítéseitől függött.
Minden délután felkapcsolták a verandalámpát.
Ernesto a hintaszékében ült. Mellette más székek, egy asztal kávéval, és szinte mindig volt valaki, aki hajlandó volt meghallgatni őt.
Nem kellett többé egyedül várnia.
