– Felújíthatjuk a házat.

– És meddig maradsz?

Diego nem válaszolt.

Bruno a fal melletti bőröndre mutatott.

– Ezt én is így gondoltam.

Délután Diego elment anyagokat vásárolni.

Doña Laura fogadójában meghallotta, hogy két halász Luciáról beszélget.

Azt mondták, hogy a nővér túl sok időt tölt Ernesto házában. Hogy a neve szerepel a dokumentumokon. Hogy többé nem fog a klinikán dolgozni.

Diego nem akart rájuk odafigyelni.

De visszafelé menet eszébe jutott, hogy Lucia a hátsó ajtón távozott, amikor Bruno megérkezett.

Azon az estén a testvére felhívta.

Megmutatta neki több, Lucia nevére kiállított csekk fényképét.

– Száznegyvenezer peso 18 hónap alatt.

Diego ürességet érzett a gyomrában.

– Talán fizetségként fizettek azért, hogy gondoskodtak róla.

– Akkor miért nem mondta el neked soha?

Bruno sem beszélt neki a betegségéről.

Diego emlékeztette.

A bátyja néhány másodpercig hallgatott.

– Nem kaptam fizetést.

Másnap Diego azt mondta Luciának, hogy egyedül is meg tudja oldani.

Fáradtan nézett rá.

– Olvastad a mappát?

– Tudom, hogyan kell gondoskodni az apámról.

Lucia fogta a táskáját.

– Ha segítségre van szükséged, itt vagyok.

Az első este Ernesto visszautasította a gyógyszert, amit egy ismeretlen férfi kínált neki.

Hajnali 3-kor a műhelybe akart menni.

Diego vitatkozott, magyarázkodott és erősködött. Minél jobban próbálta meggyőzni, az öregember annál izgatottabb lett.

Hajnalra mindketten kimerültek.

A következő napokban bizonytalan módot találtak az együttélésre a műhelyben.

A cédrusfa csónak még mindig ott volt.

Ernesto Elena halála után is folytatta a munkát rajta. A hajótest már majdnem készen volt.

Egyik reggel átnyújtott Diegónak egy csiszolópapírdarabot.

– Lássuk, mit tud az új asszisztens.

Diego megsimogatta a fát.

Felismerte az első képkockát, amit 19 évesen vágott.

Egy órán át dolgoztak együtt.

Aztán Ernesto elmosolyodott.

– A fiamnak ügyes keze volt. Megígértük, hogy együtt fejezzük be.

Diegónak ki kellett mennie a teraszra.

Délután látta Luciát belépni a bankba.

Emlékezett a csekkekre és Bruno szavaira.

Átnézte apja bankszámlakivonatait. Egymás után találta meg a befizetéseket anélkül, hogy a maradék dokumentumokat kereste volna.

Aztán átment a szomszédos kertbe.

Lúcia nyitott ajtót.

— Hol van az a pénz?

Látta a papírokat a kezében.

– A kék mappában.

– Ne beszélj nekem a mappáról!

– Akkor mondd el, hogyan szeretnéd, hogy elmagyarázzam neked.

– Tudni akarom, ki hatalmazott fel téged arra, hogy az ő dolgaikat intézd.

Lucia elsápadt.

– Az apád, amikor még írásba foglalhatta a döntéseit. A dokumentumok megvannak.

Diego alig hallotta.

– Ott hagytam egy kislányt ezen a lépcsőn. Most már nem tudom, ki maga.

Lucia megragadta az ajtó szélét.

Néhány másodpercig úgy tűnt, sírva fakad.

Aztán bement, és visszajött a régi sapkával.

Átadta.

– Gondolom, most már megtarthatod.

Lassan bezárult.

Azon az éjszakán vihar érkezett az öböl felől.

Diego elaludt a karosszékben, ölében a bankszámlakivonatokkal.

Nem ellenőrizte a riasztókat.

Arra ébredt, hogy kopogtak a hátsó ajtón.

Ernesto ágya üres volt.

Kiment az esőbe és felhívta.

A móló végén találta meg, pizsamában és munkásbakancsban.

– A fiam hajójára várok – mondta az öreg.

Diego lassan közeledett.

– Menjünk be, apa!

Ernesto hátralépett.

– Ne érj hozzám. A fiam tudja, hol talál meg.

Egy nedves deszka csúszott be a lába alatt.

Diego megragadta a karját, de Ernesto rémülten küzdött.

Évekig vészhelyzetekkel kellett megküzdenie a tengeren. Most nem tudta rávenni az apját, hogy elfogadja a segítségét.

Luciát hívta.

Csuromvizesen érkezett, egy lámpával a kezében.

Nem tett fel neki semmilyen kérdést.

Odalépett Ernestóhoz, és dúdolni kezdett egy dalt, amit Elena főzés közben énekelt.

Az öregember abbahagyta a küzdelmet.

Lucia a kezét nyújtotta neki.

– Don Ernesto, már kikötöttük a csónakokat. Igyunk valami meleget.

Követte őt.

Miután megszárította és ellenőrizte, hogy minden rendben van-e, Lucia az ágya mellett maradt, amíg újra el nem aludt.

Diego kinyitotta a kék mappát.

A dal a második oldalon volt.

Lucia alább leírta azokat a szavakat, amiket az előbb a dokkon mondott.

Folytatta az olvasást.

Orvosi időpontokat, megfigyeléseket, vásárlásokat és támogató kapcsolatokat talált.

Alul egy boríték volt: „Alap Don Ernesto házának felújítására.”

Minden csekkhez tartozott egy befizetési bizonylat.

A 140 000 peso érintetlenül maradt egy külön számlán, amelyet a kiadásaira jelöltek ki.

Lucia további 32 000 adományt tett.

Valamint árajánlatok a tető javítására és a rámpa építésére.

Köztük volt egy üzenet Ernestótól, remegő kézírással írva:

„Lucía nem akar fizetést kapni. Ragaszkodj hozzá. Senkinek sem szabadna ingyen dolgoznia.”

Diego eltakarta az arcát.

A távolléte miatti szégyent bizonyítéknak tekintette ellene.

Hajnalhasadáskor a bontatlanul hagyott levelek között talált egy borítékot, amit a régi egységéből továbbítottak.

A levél már hónapok óta utazott utána.

„Kérlek, gyere vissza. Apádnak több segítségre van szüksége, mint amennyit én egyedül tudok neki nyújtani. Minden délután a verandán ül. Még ég a villany.”

Diego átment a szomszédos kertbe a mappával és a sapkával.

Lucia éppen néhány virágcserepet szedett fel, amiket a szél felborított.

– Azzal vádoltalak, hogy loptál tőle – mondta. – Nincs mentségem.

Továbbra is egy törött virágcserepet tartott a kezében.

– Féltél.

– Én is igazságtalan voltam.

Megmutatta neki a levelet.