„Szeretném megismerni életem szerelmét” – mondta… mit sem sejtve arról, hogy a Jézus hallgatózik.
-Szeretném megismerni életem szerelmét.
Lucía Mendoza olyan hangosan mondta, hogy többen is felnéztek.
A Café del Mirador turmixgépe épp most kapcsolt ki, és a vallomás ott lógott az asztalok felett.
A barátnője, Daniela elmosolyodott, és hátranézett a válla fölött.
– És mit gondolsz arról, aki mögötted ül?
Lucía alig mert a falitükörbe nézni.
Látott egy fűrészporral pettyezett bézs inget, és érezte, hogy ég az arca.
– Nem hiszem, hogy észrevenne engem.
Kevesebb mint egy méterre Mateo Robles letette a kanalat a tányér mellé.
Minden egyes szót hallottam.
Amikor azonban percekkel később felkelt, Lucia a távozását úgy értelmezte, mint a válasz, amitől a legjobban félt.
Nem tudtam, hogy ő is elkövette ugyanezt a hibát.
San Jacinto del Pinar Korszak, egy város a Hidalgo hegységben, ahol a hírek gyorsabban terjedtek, mint a teherautók.
Volt egy kis tere, egy szinte elfeledett postahivatala és egy sziklás gerince, amely naplementekor vöröses-narancssárga színűre változott.
A huszonhárom éves Lucía kibérelte a posta mögötti fészert, hogy kézműves festőműhelyt rendezzen be benne.
Egy nagymamájától örökölt rézedénnyel, némi megtakarított pénzzel és egy képletekkel teli jegyzetfüzettel érkezett.
Első megbízása tizenkét terítő elkészítése volt a kávézó harmincadik évfordulójára.
Doña Elvira, a tulajdonos, azt szerette volna, ha a hegyek színében pompáznak, amikor a nap megvilágítja őket.
– Ha ki tudod tenni azt a tájképet az asztalaimra, itt fognak rád emlékezni – mondta neki.
Lucíának jól kellett szerepelniük.
A befizetésből kéthavi lakbért fizetnék ki, és anyagot vennék az új megrendelésekhez.
De a tizenharmadik minta nedves földre hasonlított.
A tizennegyedik szám alatt túl sok sárga volt.
A tizenötös szám nem érdemelt több megjegyzést, mint egy keresztet.
Csütörtökönként Danielával ebédeltem, aki látogatóközpont-vezetőként egy értékelésre készült.
Mindig a negyedik asztalt foglalták el, az ablak mellett.
– A fény miatt – magyarázta Lucia.
Daniela tudta, hogy arról a székről a tükörben látja az ötös asztalt.
Azt is tudta, hogy kik szoktak ott ülni.
Szeretetből megvárta, míg a barátja magától elfogadja.
Az első csütörtökön annyit esett, hogy az utca egy patakra hasonlított.
Lucía bement menedéket keresni, és látta, hogy egy átázott munkás félrehúzza a sisakját, hogy egy idős nő leülhessen.
Aztán hallotta, hogy megkérdezi, szüksége van-e valakire, aki hazakíséri.
Nem emelte fel a hangját, és nem várt köszönetet.
Amikor leült mögé, Lucia percekig a tükörképét nézte, és a kávéját hűtötte a keze között.
A következő héten olyan gyenge kifogással tért vissza, hogy Danielának nem volt bátorsága szétszedni.
Mateo harmincnégy éves volt, és favágóként dolgozott egy csapatnál, amelyet a kilátóhoz vezető út mentén lévő fák gondozására béreltek fel.
Három évet töltött alkalmi munkák gyűjtésével anélkül, hogy sokáig egy helyen maradt volna.
Fent a magasban pontos és nyugodt volt, képes volt felismerni az ágak közötti repedést mindenki más előtt.
A földön, egy olyan nő előtt, akit kedvelt, még azt is elfelejthette, hol hagyta a sisakját.
Azon a délutánon hallotta Lucia vallomását, és olyan hirtelen reményt érzett, hogy azonnal módot keresett a cáfolatára.
Bruno, a fiatal mászóoktató, mögötte állt, a bárpult mellett.
Huszonöt éves volt, és könnyedén mosolygott.
Daniela valószínűleg rá célzott.
Mateo fizetett anélkül, hogy befejezte volna a levesét.
Doña Elvira látta, hogy sisakkal a fején távozik, bár még nem érte el az utcát.
– Az a fiú siet a hibával – motyogta.
Másnap Lucia megjelent a kúpok mellett, amelyek lezárták az út egy szakaszát.
Egy kosarat cipelt, és a haját ceruzával tartotta fel.
Mateo leereszkedett a kötélen, amikor egy társa hívta.
– Szükségem van a metszésből származó kéregre – magyarázta –.
Csak azt, amit kidobnak.
Olyan pirosat keresek, ami megbújik a narancssárga alatt, de az anyagaim ragaszkodnak ahhoz, hogy szomorúak legyenek.
Gyorsan beszélt.
Hirtelen lesütötte a szemét.
-Bocsánat.
Már így is túl sokat beszélek.
– Még mindig nem mondtad el, mit próbáltál.
Lucia meglepetten felemelte a fejét.
Mateo egy halom ághoz vezette, amit a legénység eltávolított.
Úgy beszélt a fákról, mintha szomszédok lennének: a Nagyapa, a hetes görbe mellett; a Hölgy, aki koronáját egy patak fölé hajtotta; a Görbe, aki túlélt egy vihart.
Lucia lenyűgözve hallgatta.
Mielőtt engedte volna a maradványokhoz, Mateo megkérte, hogy várjon a munkaterületen kívül.
A tetején egy kötelekkel rögzített ág volt.
Lucía figyelte, ahogy a férfiak minden mozdulat előtt kommunikálnak egymással, és lassan leengedik, anélkül, hogy megsértenék a törzsét.
Úgy képzelte el ezt a szakmát, mint egy sor vágást; rájött, mennyire függ attól, hogy tudja, mikor kell abbahagyni.
Amikor befejezték, Mateo szinte hálásan a Nagyapa kérgére tette a kezét.
Luciának jobban tetszett ez a gesztus, mint amennyire be merte volna vallani.
Mielőtt elbúcsúzott, megtöltötte a kosarát.
–Péntekre tudok neked anyagot félretenni.
Háromszor megköszönte, majd mosolyogva távozott.
Mateo a sisakkal a kezében állt, amíg az egyik társa meg nem kérdezte tőle, hogy tervezi-e, hogy ott gyökeret ereszt.
Két péntek telt el.
Aztán három.
A fakéregzsákokon elkezdődött a „Luciának” felirat.
Elkezdett krémes kenyeret hordani a bandának, bár a legkevésbé pirított darabot mindig külön tartotta.
