Öt nap volt még hátra az évfordulóig.

A padlón ült, nedves rongyok között, és sírt a feladat miatt, Mateo miatt, és amiatt, hogy elege van abból, hogy úgy tesz, mintha mindent meg tudna oldani egyedül.

Daniela ott találta meg.

Később Elvira megérkezett étellel és egy tetőfedő telefonszámával.

Lucía bevallotta, hogy vissza tudja adni az előleget, bár hónapokba telne.

– Nem azért jöttem, hogy átvegyem tőled a pénzt – felelte a nő –.

Azért jöttem, hogy megnézzem, mit kell befejezned.

Lucía segítséget kért az anyagok mozgatásához és egy kölcsönlétrát.

Elvira elfogadta a szívességet anélkül, hogy adóssággá változtatta volna.

Mielőtt elment, emlékeztette a nőt, hogy azért választotta a műhelyét, mert ismerte a mintáit és megbízott a munkájában.

Lucia vacsora után kinyitotta a jegyzetfüzetet.

Napok óta először tudta elolvasni a jegyzeteit anélkül, hogy Sergio hangját hallotta volna magában.

„Elmagyarázzam, mi történt?” – kérdezte Daniela.

Lucía majdnem beleegyezett.

-Nem.

Mindig hagyjuk, hogy valaki más beszéljen helyettünk.

A következő kedden, amikor Mateo megérkezett, behívta.

– Nem akarok én lenni az oka annak, hogy maradsz – mondta.

Ha egy nap már nem szereted ezt a helyet, nem akarom, hogy rám nézve arra gondolj, amit magad mögött hagytál.

A sisakot egy széken hagyta.

– Azért jelentkeztem erre a pozícióra, mert itt szeretnék dolgozni.

Azért béreltem ki a földet, mert olyasmit akarok ültetni, amit nem kell hátrahagynom a szezon végén.

Még akkor is megtenném, ha azt mondanád, hogy nem akarsz velem lenni.

Lucia csendben hallgatott.

– Hamarabb kellett volna szólnom – folytatta.

Privátban akartam intézni.

Olyan sokáig vártam a tökéletes pillanatra, hogy a fél város megtudta.

Megszárította a kezét a kötényében.

– Úgy tűnik, mindent kitaláltál.

Alig tudom megfizetni a lakbért.

Mateo mesélt neki Claráról és a házról.

Azt is bevallotta, mennyire zavarja a korkülönbség.

– Magabiztosnak látsz engem.

Még mindig tanulom, hogyan maradjak távol anélkül, hogy úgy érezném, csalódást okozok valakinek.

Lucía ezután Sergióról beszélt, a mély szavairól, arról a félelméről, hogy kifárasztja azokat, akiket szeret.

Nem volt olyan csók, ami mindent megoldott volna.

Két szék ült, hosszas beszélgetés következett, és megegyeztek abban, hogy nem használják fel a félelmüket arra, hogy egymás nevében válaszoljanak.

Azon az estén Lucia átnézte a nagymamája jegyzeteit.

Új tesztet készített, megváltoztatta az arányokat, és tiszteletben tartotta azokat az időket, amelyek alatt a kétségbeesés megrövidítette.

Pénteken felhívta Danielát és Doña Elvirát, hogy segítsenek neki megteríteni a tizenkét terítőt.

Addig dolgoztak, amíg elzsibbadt a kezük.

Naplementekor Elvira feltartott egyet a hegyek felé.

A kő lángra lobbant, és végül a vászon azzal a mély narancssárga színnel válaszolt, amit Lucia hónapok óta keresett.

Néhány másodpercig senki sem szólt.

Daniela örömében felkiáltott, Lucía pedig befogta a száját.

Elvira könnyes szemmel vizsgálgatta az anyagot.

– Holnap azt akarom, hogy mindenki tudja, ki tette ezt.

Az évforduló összehozta a város felét.

Terítők borították az asztalokat és a bárpultot.

Lucía egy egyszerű ruhában érkezett, és az ujjai még mindig foltosak voltak.

Mateo az ötös asztalnál várta.

Újra leültek, háttal egymásnak.

Doña Elvira megköszönte a szomszédoknak, megemlítette Lucíát, és beszélt a szövetek mögött rejlő munkáról.

Aztán elővette a régi foglalókönyvét.

– Mielőtt folytatnánk, lenne egy kérdésem. Mesélhetnék az asztalaikról?

Először Luciára, majd Mateóra nézett.

Mindketten idegesen bólintottak.

Elvira kinyitotta a jegyzetfüzetet.

– Első csütörtök: esik az eső.

Átázva jön be, és megszárít egy széket egy hölgynek, mielőtt leül.

A tükörben nézi őt.

Lucia érezte, hogy ég a füle.

– Második csütörtök: mindketten visszatérnek.

Lefoglalom a helyeket.

Hetedik csütörtök: nem jön.

Egy üres székre mered.

Mateo lehajtotta a fejét, alig mosolygott.

– Tizenhárom csütörtök – fejezte be Elvira –.

És úgy lengettem a kártyákat, mintha azzal megszólaltathatnám őket.

A nevetés halk volt.

Lucia mély levegőt vett.

– Nem a fényért jöttem – mondta –.

Azért választottam ezt az asztalt, mert láttam a tükörben.

Azon a napon, amikor először láttam, hogy egy idegennek segít, tudni akartam a nevét.

Aztán féltem megkérdezni tőle.

Mateo egy pillanatra lehunyta a szemét.

„Megváltoztattam az ebédidőmet, hogy csütörtökönként jöjjek” – vallotta be.

Régen a kisbuszban ebédeltem.

Hátul ültem, mert így hallhattam a beszédedet anélkül, hogy attól kellett volna tartanom, hogy megnémulok.

Lucia remegő nevetést hallatott.

– A turmixgép előtti idők óta?

– Az esős nap óta.

Aztán felállt és megfordította a székét.

Ez nagyon rossz.

Végül egymásra néztek anélkül, hogy bármilyen reflexió lett volna közöttük.

– Nagyon szeretném megismerni életem szerelmét – ismételte meg Lucía, ezúttal halkan.

Mateo a kézügyessége.

A nevem Mateo

Ha szeretnéd, elkezdhetjük azzal, hogy személyesen is megismerjük egymást.

Összefonta az ujjait az övével.

Doña Elvira elővette a két foglalási kártyát, és zsebre tette őket.

Aztán egy kis asztalra mutatott az ablak mellett.

– Az szabad – jelentette be.

Lucía és Mateo anélkül mozogtak, hogy elengedték volna egymást.

Senki sem kért tőlük csókot vagy bármilyen más kijelentést.

Hoztak nekik két kávét, és otthagyták őket beszélgetni, amíg a fűrész odakint befejezte a fényt.

Hónapokkal később Lucía kibővítette a műhelyt, és felvett egy segítőt.