Ez volt az, amelyiket Mateo jobban szeretett volna.
Egyik délután meglátogatta a műhelyt.
Megállt a számozott cetlikkel borított fal előtt, anélkül, hogy bármelyiken is nevetne.
„Sok munka van itt” – mondta.
– Íme tizenhét módja a kudarcnak.
– És egy olyan ember, aki folyton próbálkozik.
Lucía elővett egy darab anyagot a festőkádból, és a nyitott ajtóhoz tartotta.
A vörös kezdett megjelenni, de hiányzott belőle a mélység.
Elkezdte elmagyarázni, mit változtatna, az ujjaival sorolva a lehetőségeket.
Hirtelen megállt.
– Megint túl sokat beszélek.
Mateo ránézett.
– Szeretek rád hallgatni, amikor valami fontos neked.
Meg kellett fordulnia, hogy felakaszthassa a kendőt.
Nem akarta, hogy lássa, mennyire megviselték azok a szavak.
A volt barátja, Sergio, intenzívnek nevezte.
Először mosolyogva mondta.
Aztán arra használta, hogy megzavarja a lány terveit, kérdéseit, sőt, még az örömeit is.
Amikor végeztek, Lucia mindig bocsánatot kért, mielőtt túlságosan izgatott lett volna.
Mateo nem ismerte ezt a történetet.
Azonban éppen csak egy kis helyet készített neki, ahol nem kellett bocsánatot kérnie.
A közelség nem változtatott a csütörtöki eseményeken.
Ő még mindig a négyes asztalnál ült; ő az ötösnél.
Köszöntötték egymást, és háttal egymásnak ettek.
– Mielőtt még beszélgetnének is, elkoptatják azt a tükröt – tiltakozott Daniela.
Lucia úgy tett, mintha nem értené.
Mateónak is volt valaki, aki kezdte elveszíteni a türelmét: Don Julián, a legénység vezetője, aki éppen visszavonulni készült.
– Meg fog ürülni az állásom.
„Megvan hozzá a tapasztalatod, hogy jelentkezz” – mondta neki egy reggel.
De először döntsd el, hogy akarsz-e itt élni.
Máté a völgyet szemlélte.
Elképzeltem egy kis faiskolát egy elhagyatott telken a külvárosban.
Már ismerte az út menti fákat, az utcákat, azoknak a nevét, akik üdvözölték.
A maradás lehetősége egyszerre töltötte el izgalommal és félelemmel.
Négy évvel korábban vett egy házat, hogy megossza a menyasszonyával, Clarával.
Titokban tette, abban a hitben, hogy csodálatos meglepetésre készül.
Körbejárta a szobákat, és emlékeztette rá, hogy mindig is Guadalajarában szeretett volna dolgozni.
Nem vitatkoztak a falakról vagy a pénzről.
Azért vitatkoztak, mert a férfi úgy épített fel egy jövőt, hogy nem kérdezte meg tőle, hogy akar-e élni benne.
Ettől kezdve Mateo távozott, mielőtt bárki túl sokat várhatott volna tőle.
„Honnan tudhatja az ember, hogy mire van szüksége egy másiknak?” – kérdezte Juliantól.
A férfi rácsavarta a termosz tetejét.
—Megkérdezve tőle.
Aztán jön a nehéz rész: meghallgatni anélkül, hogy kijavítanák a válaszukat.
Azon a csütörtökön Mateo a kávézó előtt várta Luciát.
– Be kell vallanom neked valamit.
Hallottam, mit mondtál a turmixgép napján.
Mozdulatlan maradt.
– Életed szerelméről – tette hozzá –.
Remélem, az a fiú tudja, hogyan kell értékelni téged.
Bruno jó embernek tűnik.
Luciának egy pillanatba telt, mire megértette.
– Brunónak van barátnője.
Decemberben feleségül veszi Pilart.
Olyan szomorúan mondta ezt, hogy Mateo nem tudta, mit válaszoljon.
Elköszönt, és átment az utcán, mielőtt sírni kezdett.
Azon az estén két oszlopra osztotta a jegyzetfüzete egyik lapját: amit tudott, és amit feltételezett.
Tudta, hogy Lucia élvezi a vele való beszélgetést.
Kenyeret vitt neki.
Hogy Bruno eljegyezte magát.
Azt feltételezte, hogy a tizenegy év korkülönbség kellemetlenül fogja érezni magát.
Azt hittem, hogy egy fiatalabbat akar.
Azt feltételezte, hogy a visszatekintésre való felhívás sosem neki szólt.
A második hasáb majdnem az egész oldalt kitöltötte.
Mateo letette a ceruzát.
Megint egy nőt választott anélkül, hogy bármit is kérdezett volna tőle.
Szombaton egy doboz kérget hozott a műhelybe.
Lucia a fazekat mosta, fáradt szemekkel.
– Nem azért jöttem, hogy elmagyarázzam, mi a legjobb neked – mondta az ajtóból.
Tudni akarom, mit akarsz.
Néhány másodpercig fogta a súrolópárnát.
–Most be kell fejeznem az asztalterítőimet anélkül, hogy úgy érezném, minden rám omlik.
Mateo bólintott.
– Akkor azzal kezdem, hogy nem leszek az útban.
Válaszának egyszerűsége lefegyverezte.
Mielőtt elment, meghívta egy kávéra.
Beszélgettek a bölcsődéről, amiről álmodott, és a műhelyről, amit a nő vezetni szeretett volna.
Most először senki sem próbált magabiztosabbnak tűnni, mint amilyen valójában volt.
A következő héten Daniela benyújtotta az értékelését.
A tájról szóló magyarázat felénél elsötétült a tekintete.
Keresgélt a résztvevők között, és megtalálta Luciát.
A barátja arra tanította, hogy egyetlen arcot válasszon, amikor a közönség megijesztette.
Daniela vett egy mély lélegzetet, és tovább nézte.
Amikor az értékelő bejelentette, hogy átment, a két férfi sírva ölelte meg egymást.
Délután a kávézóban ünnepeltek.
Mateo azt tervezte, hogy akkor mond el Lucíának néhány fontos hírt, amikor kettesben lehetnek.
De Bruno izgatottan érkezett meg előbb.
–Julian azt mondta, hogy megkaptad az állást!
És már kibérelted a földet. Maradsz!
Többen tapsoltak.
Lucia abbahagyta a mosolygást.
Mindenkivel beszélt a jövőjéről, kivéve őt.
És ami napokkal azelőtt még közös lehetőségnek tűnt, hatalmas döntéssé vált, amit félt a vállára venni.
Mateo megpróbált közelebb lépni, de körülvették, hogy gratuláljanak neki.
Mire az ajtóhoz ért, Lucia már elment.
Másnap egy vihar szivárgást nyitott a műhelyben lévő szövetekre.
Lucía órákat töltött vödrök mozgatásával és az anyagai rögzítésével.
Aztán kiterítette az asztalterítőket a lámpa alá, és ellenőrizte, hogy a színük még mindig fakó-e.
