Amikor Max elé hozták, sokáig nem tudta levenni róla a tekintetét.
A képen egy fiatal nő volt, aki takarítónői egyenruhát viselt.
Egy régi irodaház előtt állt, és a kamerába mosolygott.
Max elsápadt. Azonnal felismerte a lányt.
Az anyja volt az.
Ugyanaz a nő, aki egyedül nevelte fel őt az apja halála után.
Ugyanaz a takarítónő, akin senki sem segített, amikor súlyosan megbetegedett.
Ugyanaz a nő, akiért a kis Max egykor ott akarta hagyni az iskolát, hogy dolgozni menjen.
Soha senkinek nem mesélte el ezt a történetet.
Még ő maga is kerülte a gondolatot, hogy erre gondoljon.
És hirtelen megértett valami nagyon egyszerűt.
Azon a napon nem csak egy kislány lépett be az irodájába.
Mintha maga az élet döntött volna úgy, hogy emlékezteti arra, hogy ki is volt valaha.
Azon az estén felhívta Karent.
„Köszönöm a lányodnak.”
“Miért?”
Max a régi fényképre nézett, ami az asztalán hevert.
És hosszú évek óta először elmosolyodott.
