A cipők kopogása szakította félbe a beszélgetést.

Beatriz Claudia kíséretében jelent meg.

–Adrian! Felhívtam az ügyvédeinket! Be fogom perelni ezeket a csalókat!

– Fogd be a szád, Beatriz – felelte.

A felesége felháborodottan nézett rá.

–Hogy merészeled? A családom nélkül még mindig ebben a nyomorúságos lakásban élnél!

Marina becsukta a mappát.

– Talán valami fontosabb dologgal kellene foglalkoznod, mint az érmek.

Abban a pillanatban megszólalt Adrian telefonja.

Ő volt az ügyvédje.

Néhány másodpercig szó nélkül hallgatott.

A Kereskedelmi Bíróság óvintézkedéseket hozott a vállalat bizonyos eszközeivel és technológiai jogaival kapcsolatban. Ezenkívül egy külön büntetőeljárás is folyamatban volt az állítólagos okirat-hamisítás ügyében.

Adrian egyik kezével a falnak támaszkodott.

„Ki van még benne?” – kérdezte.

Az ügyvédje válaszolt.

És Adrian lassan Beatrizre emelte a tekintetét.

Mert a második név, amit az előbb hallott, a saját feleségéé volt.

3. RÉSZ
– Ez hazugság! – kiáltotta Beatriz, hátralépve. – Nem tettem semmit!

Adrian mozdulatlan maradt.

Évekig hitte, hogy a felesége érinthetetlen. Az apja üzleti birodalmat épített, az ügyvédei befolyásos embereket ismertek, a vezetékneve pedig olyan ajtókat nyitott meg előtte, amelyek mások előtt zárva maradtak.

Beatriz azonban most először tűnt őszintén ijedtnek.

– Az ügyvéd azt mondja, hogy az aláírásod szerepel a szabadalmak átruházásához használt tranzakciókban – mormolta Adrian.

– Azt mondtad, hogy Marina beleegyezett, hogy eladja őket!

Marina meglepetés nélkül nézett a párra.

– Akkor meg kell magyaráznia, miért engedélyezte a kifizetéseket egy olyan cégnek, amely soha nem fejlesztett ki semmilyen technológiát.

Beatriz kinyitotta a száját, de nem tudott válaszolni.

A csend elviselhetetlenné vált.

Claudia, aki addig az anyja mögött maradt, egy apró lépést tett előre.

– Anya… igaz ez?

– Ne avatkozz bele a felnőttek dolgaiba.

– De azt mondtad, hogy ezek a vizsgálatok soha nem fognak újra napvilágra kerülni.

Adrian hirtelen elfordította a fejét.

– Mikor mondta ezt?

Klaudia lesütötte a tekintetét.

– Tavaly. Kihallgattam a telefonban. Azt mondta, hogy néhány fájlt el kellett tüntetni az audit előtt.

Beatriz megragadta a lánya karját.

– Egyszerűen csak úgy van!

„Engedjék el!” – parancsolta Adrian.

A tinédzser sírni kezdett.

Marinát szomorúság hasította be. Az a lány nem vett részt a szülei döntéseiben. Ő is egy olyan fiatal nő volt, akit mások ambícióinak következményei vertek csapdába.

– Claudia nem hibás – vágott közbe. – Ne csináld az ő életét is csatává.

Ezek a szavak zavarba ejtették Adriant.

Marinának oka volt gyűlölni őket. Elvesztette a házasságát, a kutatásait és a békés éveket. Mégis annak a nőnek a lányát védte, akiért a férfi elhagyta.

Ekkor kezdte megérteni, mennyire tévedett vele kapcsolatban.

Adrian briliáns nőként emlékezett Marinára, de túl szentimentális volt ahhoz, hogy sikeres legyen az üzleti életben.

Sosem értettem, hogy az érzékenysége nem gyengeség.

Pontosan ezt veszítette el.

– Marina… – suttogta. – Hogy sikerült mindezt elintézned?

Albára és Inésre nézett, mielőtt válaszolt.

– Dolgozom. Pont úgy, ahogy azóta is teszem, mióta elmentél.

Adrian lehajtotta a fejét.

Marina aznap este nem mesélt el neki minden részletet. Nem említette a kis bérelt lakást, ahol az ikrek gyermekkorukat töltötték, sem azokat az éjszakákat, amelyeket tudományos jelentések készítésével töltött, miközben a lányok egy közös szobában aludtak.

Azt sem említette, hogy mikor számolgatta az érméket, mielőtt bement a szupermarketbe, vagy mikor kellett visszautasítania karrierlehetőségeket, mert nem engedhette meg magának, hogy valaki vigyázzon a lányaira.

A válás után szerződéses kutatóként talált munkát egy valenciai állami laboratóriumban.

A fizetése alig fedezte a kiadásokat.

Alba és Inés koraszülöttek voltak, és hetekig orvosi felügyelet alatt maradtak. Marina naponta járt a kórházba, rettegve a lehetőségtől, hogy elveszíti őket.

Adrian soha nem jelent meg.

Amikor a lányok elkezdtek az apjukról kérdezősködni, Marina elmagyarázta, hogy az apja úgy döntött, hogy messze lakik tőlük.

Nem talált ki hősies történeteket, hogy igazolja.

Arra sem tanította őket, hogy gyűlöljék őt.

Egyszerűen csak annyit mondott nekik, hogy a felnőttek döntései nem határozzák meg a gyermekek értékét.

Az évek során az ikrek felfedezték azt a kis rögtönzött laboratóriumot, amit Marina rendezett be otthon. Régi számítógépek, matekkönyvek és egy egyenletekkel teli tábla volt ott.

Alba élvezte a logikai feladatok megoldását.

Inés rendkívüli képességgel rendelkezett a minták felismerésére.

9 éves korukban elkezdtek részt venni iskolai versenyeken. 11 éves korukra már tehetséges diákoknak szóló programozási projekteken dolgoztak együtt.

Marina soha nem kényszerítette őket arra, hogy a hivatását kövessék.

De mélyen csodálták az anyjukat.

Amikor felfedezték, hogy egy több millió dolláros cég olyan kutatásokat hasznosít, amelyek eredetileg az övék voltak, úgy döntöttek, hogy segítenek.

Marina nem volt hajlandó bevonni őket a jogi eljárásba.

„A gyerekkorotok fontosabb, mint bármilyen társaság” – mondta nekik.

Az ikrek elfogadták ezt a feltételt. Tovább tanultak, versenyeken vettek részt, és saját projekteket fejlesztettek.

A jogi nyomozást ügyvédek, szakértők és Marina korábbi kollégái végezték.

Az egyik kollégája, Elena Ferrer, megőrizte az e-maileket és a korai Horizon fejlesztések másolatait.

Egy másik nyomozó olyan digitális feljegyzéseket őrizgetett meg, amelyek jóval az állítólagos átadás előttről származnak.

Végül egy szakértői elemzés ellentmondásokat tárt fel az aláírásokban és a jogok kisajátításához használt dokumentumokban.