– A városházi tender második fordulójába jutott építőipari cégek listája – mondta. – Az egyik jelentkezőnél fura átfedéseket találtam a vezetőségben. Gondoltam, ezt jobb, ha te nézed át személyesen.

Kinyitottam a dossziét. A harmadik oldalon ott szerepelt a cég neve: Apex Construction Solutions. És a projektmenedzserként megjelölt név: Daniel Caldwell.

A szívem nem kezdett el hevesebben verni. Nem szorult össze a gyomrom. Csupán egy hűvös, szakmai kíváncsiságot éreztem.

Alaposan áttanulmányoztam a dokumentumokat. Daniel – miután elveszítette saját cégét és a nevét teljesen beszennyezte a Caldwell Development körüli botrány – kénytelen volt beosztottként dolgozni egy közepes méretű cégnél. A korábbi arroganciájából épített kártyavár teljesen összedőlt, de úgy tűnt, a rossz beidegződések nem tűntek el nyomtalanul. A benyújtott költségvetésben ismét megjelentek a gyanúsan túlárazott tételek és a homályos eredetű tanácsadói díjak.

– Írj egy hivatalos levelet az Apex vezetőségének – mondtam Sarah-nak. – Személyes meghallgatást kérek a projektmenedzserrel és a cég pénzügyi igazgatójával a tenderben szereplő aránytalanságok tisztázására.

– Rendben, Emily. Mikorra tegyem a megbeszélést?

– Csütörtök reggel tíz órára. ITT, a mi tárgyalónkban.

A csütörtök reggel pont olyan volt, mint amilyenre számítottam. 9:55-kor az Apex pénzügyi igazgatója és Daniel megérkeztek. Amikor Daniel belépett a legfelső emeleti üvegfalu tárgyalóba, és meglátta, hogy a munkaasztal főhelyén én ülök, a lába földbe gyökeredzett. Az arca azonnal elveszítette minden színét.

– Emily? – suttogta képedten.

– Vance kisasszony, a cég managing partnere – igazította ki őt halkan a pénzügyi igazgatója, aki nyilvánvalóan nem tudott a múltunkról. – Ő vezeti a tender független átvilágítását.

Daniel lassan leült a székre. Öltönye kényelmetlenül feszült rajta, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, és a tekintetéből teljesen hiányzott az a magabiztos, fenyítő pimaszság, amivel tizenhárom nappal az esküvőnk után az étkezőasztalunknál nézett rám.

– Kezdhetjük? – kérdeztük kimérten, kinyitva a mappát.

A következő egy órában pontról pontra szedtem szét a benyújtott pályázatukat. Rávilágítottam a kockázatokra, a tisztázatlan alvállalkozói kifizetésekre és a túlárazott anyagköltségekre. Daniel próbált közbeszólni, de minden egyes kifogását megdönthetetlen tényekkel és számokkal söpörtem le az asztalról. Nem volt bennem indulat, nem volt bennem gúny – csak a puszta, megalkuvást nem ismerő professzionalizmus.

A megbeszélés végén az Apex pénzügyi igazgatója izzadt homlokkal állt fel.

– Értjük a problémákat, Vance kisasszony. Átdolgozzuk a javaslatot, és eltávolítjuk a kétes tételeket. Köszönjük a precizitását.

Az igazgató sietősen távozott a lift felé, de Daniel lemaradt. Ott állt a tárgyaló ajtajában, kezében a gyűrött jegyzeteivel.

– Beszélhetnénk egy percet? – kérdezte rekedt hangon.

Ránéztem az órámra. – Öt percem van a következő megbeszélésemig. Hallgatlak, Daniel.

Becsukta az ajtót, de nem lépett közelebb.

– Te intézted így, igaz? Hogy megalázz?

Lassan megráztam a fejem.

– Daniel, te még mindig nem érted. Nem vagy annyira fontos, hogy a bosszúddal töltsem az időmet. Ez a munka. A cégtek benyújtott egy hibás, hiányos és gyanús pályázatot. Én pedig védem a városháza és a befektetők pénzét. Ugyanúgy jártam el, mint bármelyik másik céggel.

Daniel lenézett a padlóra.

– Anya sokat betegeskedik – mondta halkan, mintha ezzel próbálna szánalmat ébreszteni. – A lakás, amibe költözött, kicsi és sötét. Ryan pedig… Ryan még mindig a felfüggesztett büntetését tölti, és semmilyen tisztességes munkát nem kap. A családom teljesen tönkrement.

– A családod tönkretette saját magát – válaszoltam nyugodtan. – Ryan lopott. Patricia bűnrészes volt. Te pedig falaztál nekik, miközben az arroganciádat rajtam töltötted ki. Nem én büntettelek meg titeket, Daniel. A saját tetteitek következményeivel szembesültetek.

Daniel közelebb lépett egy lépést, a hangja megenyhült.

– Néha… néha visszagondolok arra az estére. Arra a vacsorára. Ha nem emeltem volna fel a kezem… ha leállítottam volna Ryant és anyámat… még mindig együtt lennénk? Még mindig a felhők felett járnánk?

Odanéztem az ablakhoz, ahol a napfényben fürdött a város, majd vissza a férfi szemeibe.

– Ha nem emelted volna fel a kezed, valószínűleg még néhány hónapig vagy évig kihasználtál volna. Kiforgattál volna a pénzemből, és elhitetted volna velem, hogy a családi kötelességem feláldozni a karrieremet és a méltóságomat. Az a pofon nem a kapcsolatunk végét jelentette, Daniel. Csupán megmutatta a valódi arcodat, még mielőtt túl késő lett volna. Ezért – bár furcsán hangzik – valójában köszönettel tartozom neked.

Daniel szája tátva maradt. Nem tudott mit mondani. A válaszom minden védekezést és kifogást kitépett a kezéből.

– Az időd lejárt – mondtam, miközben összegyűjtöttem a papírjaimat. – És ami a pályázatot illeti: ha a felülvizsgált javaslat megfelel a szabályoknak, átmegy. Ha nem, elutasítjuk. Nincs benne semmi személyes.

Daniel lassan bólintott, megfordult, és némán kilépett a tárgyalóteremből. Néztem, ahogy a lift ajtaja bezáródik mögötte. Tudtam, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy valaha is beszéltem vele.

5. RÉSZ

A következő év tavaszán elérkezett egy olyan mérföldkő az életemben, amelyre a Caldwell-házban töltött sötét napok alatt gondolni sem mertem volna.

Megvettem a saját házamat.

Nem egy hatalmas, hencegő villát, mint amilyenben Patricia lakott, és nem is egy rideg luxuslakást. Egy gyönyörű, XIX. század végi, felújított házat választottam a tópart közelében, nagy ablakokkal, tágas konyhával és egy virágzó kerttel. A vásárlás minden egyes dollárját a saját munkámból, a saját eszem elismertségéből teremtettem elő.