-Apu…

Megöleltem, mielőtt elesett volna.

Majdnem tíz percig sírt a konyhaasztalnál ült.

Amikor végre meg tudott szólalni, a történet kusza formában jött ki.

Két évvel az eltűnésem után Oscar kezdte el kezelni a ranchnak szánt számlákat.

Először logikusnak tűnt. Azt állította, hogy ért az üzleti élethez.

Ezután meggyőzte Marianát, hogy írjon alá dokumentumokat az “adminisztráció formalizálása” érdekében.

Aláírta.

Olvasás nélkül.

– Azt mondta, sosem értettem ezeket a dolgokat – suttogta. – Amikor megkérdeztem, dühös lett.

Oscar bejegyeztette a Sierra Norte Hospedajes nevű céget, és elkezdte azon keresztül beszedni a bérleti díjakat.

A lányomnak nem volt hozzáférése a számlákhoz.

De volt valami rosszabb is.

Hónapokkal ezelőtt Mariana felfedezte, hogy több mint hárommillió peso értékű üzleti kölcsönről van szó, amelyet a ranchhoz kapcsolódó dokumentumok támasztottak alá.

„A nagyapa soha semmit nem írt alá” – mondta.

Ürességet éreztem a gyomromban.

– Biztos vagy benne?

-Teljesen.

Tehát valaki hamisított dokumentumokkal rendelkezett, vagy olyan hatalmat használt, amivel nem rendelkezett.

Marianna folytatta a beszélgetést.

Amikor pénzt kért, hogy elvigye Don Ernestót egy szakorvoshoz a térdfájdalma miatt, Oscar azt válaszolta, hogy „nem most volt jó alkalom pénzt költeni”.

Azonban ugyanebben a hónapban vett egy kisteherautót.

A lányom lenézett.

– Félek tőle.

Nem kérdeztem, miért.

Túl jól ismertem ezt a megfogalmazást.

– Ki akarsz szállni ebből a házasságból?

-Igen.

Gondolkodás nélkül válaszolt.

–Akkor három napra van szükségem. És ez alatt a három nap alatt nem veheti észre, hogy bármi is megváltozott.

Mariana bólintott.

Másnap felvettem a kapcsolatot Arturo Salgadóval, egy korábbi kollégámmal, aki nyugdíjba vonulása után magán pénzügyi nyomozóként dolgozott egy ügyvédi irodával együttműködve.

Messze a tanyától találkoztunk.

Megmutattam neki azokat a tranzakciókat, amelyeket Mariana legálisan le tudott tölteni egy olyan fiókról, amelyben még mindig ő volt feltüntetve tulajdonosként.

Jövedelemátutalások.

Vendégek fizetése.

A befizetéseket a Sierra Norte szálláshelyek felé irányították át.

Személyes kiadások.

Közel kétmillió peso költözött el egyetlen év alatt.

Arturo hallgatott.

Aztán talált valamit.

-Nézd meg ezt.

Ez egy olyan dokumentum volt, amely a tulajdonjogok igazolására szolgált.

Úgy tűnt, Don Ernesto állítólagos aláírása volt rajta.

Apám sosem írta így a második vezetéknevét.

Tudtam.

Egész életemben láttam az aláírását.

Arturo eltéréseket talált a közjegyzői dátumokban és egy digitalizált azonosító dokumentumban is.

„Ha valóban ez a helyzet” – mondta –, „akkor a veje nem csak más vagyonát használja ki. Lehet, hogy hamisításról, csalásról és adócsalásról van szó.”

De még mindig bizonyítékra volt szükségünk arra, hogy Oscar pontosan tudta, mit csinál.

A lehetőség negyvennyolc óra múlva jött el.

Egy monterreyi üzletember egy második turisztikai ingatlanba szeretett volna befektetni vele.

Oscar szervezte a találkozót a ranchon.

Mariana neve több adminisztratív dokumentumban is szerepelt, ezért ragaszkodott hozzá, hogy jelen legyen.

Mielőtt belépett volna, bekapcsolta a telefonja felvevőjét.

Egy szomszédos szobában maradtam dolgozni.

Hallottam Oscar dicsekvését.

– A ranch működési célokra teljes egészében az enyém.

Ezután azt állította, hogy évente több mint egymillió nettó pesót termelt.

Azt mondta, hogy befektetőket hozhat anélkül, hogy bárkitől engedélyt kérne.

Végül az üzletember rákérdezett az eredeti tulajdonosra.

Oscar halkan felnevetett.

– Az apósom évekkel ezelőtt meghalt, és a nagyapám már nem sokat ért a papírmunkához. Nincsenek öröklési problémák.

Lehunytam a szemem.

Apám húsz méterre volt tőlem.

Egy szék restaurálása.

A hely törvényes tulajdonosát az előbb egy cselekvőképtelen öregemberként írták le, aki szerszámok között alszik, hogy a veje kiadhassa a szobáját.

De egy utolsó darab hiányzott.

A megbeszélés után Arturo felhívott.

Szereztem egy hitelesített másolatot arról a dokumentumról, amelyet Oscar a kölcsön alátámasztására használt.

Felolvasta nekem a dátumot.

Teljesen mozdulatlan maradtam.

Apám állítólagos aláírását egy olyan napon pecsételték le, amikor Don Ernesto egy műtét után egy saltillói klinikán feküdt.

És volt egy második név is azon a dokumentumon.

Marianánál.

A lányom ránézett és elsápadt.

– Ezt sosem írtam alá.

Azon az estén abbahagytuk azon tűnődni, hogy Oscar átlépte-e a határt.

Az egyetlen kérdés az volt, hogy hány bűncselekményt követett el, mielőtt elérte őt.

Másnap reggel pedig beléptem a bejárati ajtón, készen arra, hogy abbahagyjam a karbantartó szerepének színlelését.

3. RÉSZ

Oscar a konyhasziget előtt ült, nyitva a számítógépe, amikor beléptem.

– Megmondtam a munkásoknak, hogy a hátsó ajtót használják – motyogta anélkül, hogy felnézett volna.

Nem válaszoltam.

Leborotváltam a szakállamat.

Tiszta farmert, kék inget és azt a régi órát viseltem, amit szolgálatom utolsó éveiben hordtam.

Oszkár felemelte a fejét.

Figyelt engem.

Az irritáció eltűnt az arcáról.

Ehelyett valami olyasmi jelent meg, amit jól ismerek.

Az az érzés, mintha egy bábu elmozdult volna a táblán, és még mindig nem érted, miért.

-Mit csinálsz?

Hagytam egy mappát az asztalon.

– Lépj be apám házába.

Összeráncolta a homlokát.

-Hogy?

– A nevem Rafael Mendoza.

Nem is kellett neki semmi több.

Láttam a pontos pillanatot, amikor megértette.

Láttam a fotómat otthon.

Részt vettem a családom által szervezett zártkörű szertartáson, miután halottnak nyilvánítottak.

Olyan gyorsan állt fel, hogy a lábai a padon koccantak.

– Ez lehetetlen.

–Hat évig sokak számára az is volt.

Hátrált egy lépést.

– Mariana azt mondta, hogy meghaltál.