Azt javasolta, hogy miután megkapja a vagyont, a források közel felét kölcsönadja neki a családi vállalkozás „stabilizálására”.
„A hírek túlzóak” – mondta. „Csak készpénzre van szükségünk.”
– És ezért jöttél vissza az életembe?
– Visszajöttem, mert a lányom vagy.
Sofia a tekintetét fogva tartotta.
– Akkor mondd el, hogyan tévedtem el.
Veronika felsóhajtott.
– Már elmagyaráztam neked. Csak egy figyelmetlenség volt.
– Nincs jelentés. Azt mondtad az apámnak, hogy veled voltam. Azt mondtad a családodnak, hogy vele voltam. A nagyapámnak más verziókat is elmeséltél. Melyik az igaz?
– Huszonhét éves voltam. Nem érted, mekkora nyomás nehezedett rám.
– Magyarázd el nekem.
Veronika vizet ivott.
„Volt egy férfi, aki feleségül akart venni. A családja nem fogadott el téged. Azt hittem, otthagyhatlak olyan emberekkel, akik gondoskodnak rólad.”
Sofia érezte, hogy a szíve hevesen vert a mellkasában.
– Melyik emberek?
Veronika hallgatott.
– Elvittél a CAPU-ba?
A nő összeszorította az állkapcsát.
-Igen.
– Azt mondtad, várjak?
-Igen.
– És te elmentél?
– Nem azonnal.
Sofia egy pillanatra elállt a lélegzete.
— Mit jelent ez?
Veronika az ablak felé nézett.
–A kocsiban maradtam. Meg akartam győződni róla, hogy valaki a közelembe jön.
Az étteremből beszűrődő zaj mintha eltűnt volna.
– Hároméves voltam.
– Nem hagytalak a semmi közepén. Emberek voltak körülötted.
– Pénzt kért, hogy enni tudjon.
Veronika lehalkította a hangját.
– Láttam egy nőt közeledni.
Elena?
– Nem tudtam a nevét.
– Láttad, hogy vett nekem ennivalót?
–Láttam, ahogy bevitt. Aztán elmentem.
Sofia érezte, hogy remeg a keze az asztal alatt.
– Szóval láttál egy idegent közeledni a hároméves lányodhoz, és úgy döntöttél, hogy ennyi elég volt.
– Kétségbeesett voltam.
–Átadhatnál az apámnak. A nagynénédnek. A DIF-nek. Bárkinek legálisan.
– Nem tudod, milyen volt az életem.
– És te nem tudod, milyen volt az enyém azon az éjszakán.
Veronika arca megkeményedett.
–Végül jól alakultak a dolgaid. Elena adott neked egy házat, tanultál, egészséges vagy.
Zsófia hitetlenkedve nézett rá.
– Ez jó döntésnek minősíti, amit hoztál?
– Azt mondom, hogy lecsillapodtak a dolgok.
– Nem. Elena intézte el őket. Te most mentél el.
Sofia leállította a felvételt.
– Mit csinálsz? – kérdezte Veronika.
–Megtartani az igazságot, amit tizenöt éven át megtagadtál tőlem.
Veronica követelte, hogy törölje a fájlt.
Zsófia felkelt.
-Nem.
Még aznap délután másolatot adott az ügyvédjének.
Néhány nappal később Tomás Barragán közjegyző bejelentette, hogy Arturo Salgado borítékja most már kézbesíthető.
Sofia Elenával együtt nyitotta ki.
A levél nem volt szeretetteljes.
Rosszabb volt.
Arturo bevallotta, hogy évekig hitt Verónica magyarázatainak, mert ez könnyebb volt, mint nyomozni. Elmesélte, hogy amikor végül szembesítette, a nő beismerte, hogy szándékosan hagyta Sofíát a terminálon. Később megszerzett unokája adatait, és megváltoztatta a végrendeletét.
Az utolsó rész így szólt:
„Nem vehetek neked gyerekkort, és nem kérhetem, hogy jó nagyapának tekints. Egy jó nagyapa először is azt kérte volna tőled. Azért hagyom rád, amit úgy döntöttem, hogy rád hagyok, mert az a végrendeletem szerint a tiéd, nem azért, mert megbocsátással tartozol nekem. És soha ne hagyd, hogy bárki azt mondja neked, hogy a vér az adósságot szerelemmé változtatja.”
Sofia összehajtotta a levelet.
– Legalább nem próbál hősnek látszani.
Elena megfogta a kezét.
– Neked sem kell ma eldöntened, hogy mit érzel iránta.
Az építőipari cég elleni nyomozás külön folyt. Verónicát tanúvallomástételre hívták be, és később pénzügyi tranzakciókkal kapcsolatos vádakat emeltek ellene, amelyeket az ügyészség alá is tudott támasztani.
Az Elena ellen állítólagosan kiállított nyugtát is megvizsgálták. Amikor a hatóságok megszerezték az eredetit és elvégezték a kriminalisztikai elemzést, az eredmények megerősítették, hogy az aláírás nem Elenától származott, és hogy a dokumentumot jóval a keltezésnek tűnő dátum után készítették.
Verónica megpróbálta megtámadni Arturo végrendeletét is, azt állítva, hogy apja beteg volt, és a családi konfliktus hatása alatt cselekedett. A közjegyző által hitelesített és orvosi dokumentáció azonban nem támasztotta alá Arturo döntésképtelenségére vonatkozó állítását. Keresete sikertelen volt.
Az egyik meghallgatáson Sofia hónapok után újra látta. Veronika továbbra is elegánsan öltözködött, de már nem volt meg benne az a benyomás, hogy képes lenne mindenki életét irányítani.
Amikor végzett, behívta a folyosóra.
– Szófia, várj. Nem törölhetsz ki örökre.
Elena néhány méterre maradt, és nem avatkozott közbe.
– Nem törlök ki semmit – felelte Sofia. – Mindent a helyére teszek.
–Én vagyok az anyád. Én adtam neked az életet.
– Igen. Tudom, hogy kinek a gyermeke vagyok.
Veronika egy lépést tett felé.
– Hibáztam.
– Hiba elfelejteni egy találkozót. Elvittél egy terminálhoz, azt mondtad, várjak, egy autóból figyeltél, aztán tizenöt évig történeteket találtál ki. Aztán visszajöttél, amikor szükséged volt az örökségemre.
– Féltem.
Sofia nyelt egyet.
– Hároméves voltam.
Veronica lesütötte a tekintetét, de Sofiának már nem kellett látnia a megbánását.
„Nem fogom az életemet azzal tölteni, hogy megbüntesselek” – tette hozzá. „A lelkiismereted enyhítésére sem. Ha valaha is igazán megváltozol, az a te problémád. A családom már a visszatérésed előtt teljes volt.”
Aztán Elenára nézett.
– Menjünk, anya.
