Azt terveztem, hogy bemegyek a házába, megölelem, és odaadom neki a békés élet kulcsait.

Megkértem a sofőrt, hogy álljon meg, mielőtt odaérünk az utcához, ahol lakik.

Gyalogolni akartam.

A kolónia elöregedett.

Zárt üzletek, hámló homlokzatok és üres telkekké változott házak voltak.

Amikor befordultam a sarkon, felismertem Don Ernesto kis házát.

És hallottam egy sikolyt.

– Írd már alá!

Megálltam.

A kapu nyitva volt.

Bent az udvaron láttam egy idős férfit feküdni a nedves földön.

Don Ernesto volt az.

Nagyon sokat öregedett.

A kabátja elszakadt, és az egyik keze remegett, miközben megpróbált felkelni.

Előtte egy testes férfi állt, drága kabátot viselt, és számos iratot tartott a kezében.

– Kérlek – mondta Don Ernesto –, ne vedd el a házamat. Hadd fizessem apránként a nyugdíjamból.

– A nyugdíjad húsz év múlva sem fogja ezt fedezni.

Elbújtam a fal mögé és bekapcsoltam a telefonom felvevőjét.

Az idegen folytatta:

– A fiad kérte a pénzt. Te kezesként írtad alá. Eltűnt. Most te fizetsz.

– A fiamnak azt mondták, hogy könnyűek a körülmények.

– Erre előbb kellett volna gondolnia.

– Már odaadtam neki a szerszámokat, a teherautót, a megtakarításaimat…

– Hiányzik a ház.

Úgy éreztem, mintha égne a kezem.

Mariana figyelmeztetett, hogy ne avatkozzak közbe elhamarkodottan, ha ilyen helyzetbe kerülök. Egy hangosan feljegyzett fenyegetés többet érhet száz ütésnél.

Aztán hallottam valamit, amitől a csontjaimig megdermedtem.

– Akiknek nincs pénzük, azok jók erre, Don Ernesto: hogy azt a keveset, amijük van, azoknak adják, akik tudnak üzletelni.

Ismertem ezt a kifejezést.

Nem egészen a szavak.

De igen, az ötlet.

Tizenöt éves koromban hallottam.

Lassan közeledtem a kapuhoz.

A férfi egy mappát rúgott Don Ernesto felé.

– Írjuk alá a ház átruházását, és kész is vagyunk.

– Nincs hol laknom.

– Ez nem az én dolgom.

Aztán meglökte a cipőjével.

Don Ernesto oldalra esett.

Léptem egyet a terasz felé.

Abban a pillanatban a férfi megfordult.

És egy pillanatra úgy éreztem, mintha visszarepülnék abba az esős délutánba egy fekete kapu előtt.

A haja őszebb lett.

Az arc, nehezebb.

De a kinézet ugyanaz volt.

Rogelio volt az.

A nagybátyám.

A férfi, aki miatt anyám elvesztette az otthonát, most megpróbálta elvenni annak a férfinak az otthonát, aki a temetését fizette.

Tizenhét év után a két ember, akik meghatározták az életemet, ott állt előttem, az egyik a földön, a másik taposott rajta.

A zsebembe tettem a kezem.

Megérintettem a régi kávésborítékot.

És átléptem a kapun.

Rogelio rám nézett anélkül, hogy felismert volna.

– És te ki a fene vagy?

Alig mosolyogtam.

Mert végre elérkezett a pillanat, amire tizenhét éve vártam.

És még mindig fogalma sem volt, ki lépett be az imént az udvarba.

3. RÉSZ

– Csak valaki, aki látott egy idős embert a földön fekve – válaszoltam –, és úgy döntött, bemegy.

Rogelio tetőtől talpig alaposan megvizsgált.

A kabát, az óra, a cipő.

Mindig az alapján ítélte meg az embereket, hogy mennyit érnek.

– Akkor menj a saját utadon. Ehhez semmi közöd.

Odamentem Don Ernestóhoz.

– Megsérült?

– Nem… nem sokat.

Megpróbált egyedül felkelni.

Megfogtam a karját.

Gombócot éreztem a torkomban.

Az az öreg kéz ugyanaz volt, amelyik tizenhét évvel korábban az összes megtakarítását az enyémbe tette.

Levettem a kabátomat, és a vállára terítettem.

– Nem kell ezt tenned – mormolta.

– Igen, muszáj.

Rogelio hangosan felnevetett.

– Milyen gyönyörű! Végeztünk a jelenettel?

Közöttük álltam.

– Mennyivel tartozik?

Az arckifejezése megváltozott.

-Hogy?

– Azt mondta, pénzt akar. Mennyit?

A kapzsiság azt tette Rogelióval, amit mindig is: eltörölte az óvatosságát.

– Egymillió-nyolcszázezer peso.

Don Ernesto kinyitotta a szemét.

– Nem ezt kérte a fiam!

– Kamatok, büntetések, behajtási költségek – válaszolta Rogelio. – Minden itt van.

Elővette a dokumentumokat.

– Akkor kifizethetném őket.

Rogelio hallgatott.

-Te?

Elővettem a telefonomat.

Megnyitottam a banki alkalmazást, és láthatóvá tettem az egyik üzleti számlámat.

A nagybátyám hozzáállása teljesen megváltozott.

Hirtelen már nem volt betolakodó.

Pénz volt az.

– Nos… ha idegeneknek akarsz jótékonykodni, én nem foglak megakadályozni.

– Először is szeretném áttekinteni a szerződést.

Csak néhány másodpercig habozott.

Aztán átnyújtotta nekem a mappát.

Pontosan erre volt szükségünk.

Az eredeti kölcsön 420 000 peso volt.

Zavarba ejtő záradékok, felhalmozódott büntetések, későbbi adósságelismerések és a ház tulajdonjogának átruházása voltak előkészületben Don Ernesto aláírására.

A dátum üres volt.

Felnéztem.

– És szándékában áll megtartani egy több mint kétszeres értékű ingatlant, hogy fedezze a saját maga által felfújt adósságot?

Rogelio összevonta a szemöldökét.

– Maga nem jogász.

– Nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy tudjuk, ennek nagyon kellemetlen szaga van.

Megpróbálta elvenni az irataimat.

Nem adtam vissza őket.

—Dámelos.

– Először is, tisztázz valamit. Miért fenyegetőztél azzal, hogy lerombolod a házat, ha nem írom alá?

Mozdulatlanul maradt.

El is felejtettem, mit mondtam percekkel azelőtt.

– Nem fenyegettem meg senkit.

Diszkréten megérintettem a zsebemet, ahol még mindig rögzítettem a telefonom.

– Azt is hallottam, hogy azzal dicsekszik, hogy vannak emberei, akik képesek elbánni azokkal, akik nem engedelmeskednek.

Rogelio arca megkeményedett.