És ideiglenes hozzáférése volt a Montalvo Alapítvány adminisztratív számláihoz a PR-munkájának köszönhetően.
Kevesebb mint három hét alatt tizennyolcmillió pesót irányított át részletekben történő átutalások és fiktív beszállítóktól származó számlák révén.
A pénz egy alapítványtól származott, amely gyógyszereket és műtéteket finanszírozott.
A nővérem beteg gyerekeknek szánt eszközöket lopott el, hogy eltitkolja a balesetet, amit ő maga okozott.
És volt egy probléma, amit nem tudtam megvenni.
Tizenkét nap múlva kezdődik a külső ellenőrzés.
A tizennyolcmilliót vissza kellett fizetni, mielőtt a könyvvizsgálók összehasonlították volna az ügyleteket.
Ezért tértek vissza a szüleim.
Nem azért, mert hiányoztam nekik.
Nem azért, mert megbánást éreztek.
Szükségük volt a pénzemre.
Két nappal később Fernanda megjelent az irodámban.
Időpontfoglalás nélkül lépett be, nem törődött az asszisztensemmel, és becsukta maga mögött az ajtót.
Már nem úgy nézett ki, mint a társasági fotókról ismert kifogástalan nő.
A haja kócos volt, a kezei remegtek.
— Hol van a pénz?
Ülve maradtam.
-Jó reggelt neked is.
– Ne játssz velem.
Beleütötte az asztalomba.
„Ha ma nem helyezkedsz el, mindenkinek elmondom, hogy egy keserű nő vagy, aki elhagyta a családját. Azt hiszed, a partnereid üzletelni akarnak egy olyan nővel, aki képes börtönbe küldeni a húgát?”
Néhány másodpercig néztem rá.
– Daniela is elhagyott téged, amikor otthagytad a baleset után?
Az arca megváltozott.
Csak egy másodperc volt.
De elég volt.
– Semmit sem tudsz.
– Legyen elég.
Fernanda felém hajolt.
– Anyának igaza volt veled kapcsolatban, már gyerekkorod óta. Mindig is keserű voltál. Nehéz életet kaptál, és úgy döntöttél, hogy mindenkit megbüntetsz érte.
Ez a mondat megütött.
Nem azért, mert fájt.
Mert végre megértettem, hogy nincs már mit megmentenünk.
Megnyomtam az interkom gombját.
– Biztonsági őröket, kérem.
Két őr lépett be.
Fernanda sikoltozni kezdett, miközben a lifthez kísérték.
„El foglak pusztítani, Valeria! Amikor mindez napvilágra kerül, gondoskodni fogok róla, hogy mindenki tudja, miféle szörnyeteg vagy!”
Délután meglátogattam Lucia nagynénémet.
Amikor mindent elmeséltem neki, felment a második emeletre, és egy régi fémdobozzal a kezében jött vissza.
Benne voltak a tizenkilenc éven át őrzött dokumentumok.
Számlakivonatok.
Gyűjteményi jelentések.
A személyazonosság-lopásról szóló panaszok másolatai.
Még egy apám által aláírt levél is, amelyben közvetve elismeri, hogy az adataim felhasználásával igényelt kölcsönt.
– Tudtam, hogy egy nap megpróbálnak úgy tenni, mintha soha nem történt volna meg – mondta Lucía.
De valaki még mindig hiányzott.
Daniela.
Egy kicsi, átalakított lakásban találtam rá a Del Valle negyedben.
Amikor kinyitotta az ajtót és meglátta az öltönyömet, azt hitte, hogy én is Fernandának dolgozom.
– Nem fogok semmi mást aláírni – mondta azonnal.
Leültem vele szemben.
– Nem azért jöttem, hogy megvegyem a hallgatásodat.
Letettem egy mappát az asztalra.
– Azért jöttem, hogy visszaadjam a hangodat.
Daniela elolvasta az első oldalt.
Aztán rám nézett és sírni kezdett.
Ekkor árulta el nekem az utolsó titkot.
A baleset előtt a Montalvo Csoport könyvelési osztályán dolgozott.
És megtartott egy másolatot valamiről, aminek a létezéséről Fernanda soha nem is álmodott.
Egy fájl, amely pontosan bizonyítani tudná, hogy ki engedélyezte az egyes átutalásokat.
Négy nap múlva hivatalos ünnepséget rendeznek Fernanda és Mauricio eljegyzésének megünneplésére.
Véletlenül pont aznap este volt egy privát találkozóm Ignacio Montalvóval, hogy lezárjuk pályafutásom legfontosabb ingatlanügyletét.
Daniela rám nézett.
– Mit fogsz csinálni?
Becsuktam a mappát.
– Semmi illegális.
Felkeltem.
– Csak biztosíthatom magam arról, hogy egyszer senki se rejthesse el az igazságot.
Amit egyik szülőm sem tudott, az az volt, hogy amikor beléptek arra a bulira, abban a hitben, hogy Fernandából Montalvo lesz, már a kezemben voltak a bizonyítékok, amelyek képesek voltak lerombolni az egész hazugságot.
És Fernanda még mindig nem tudta, ki fog velem bejönni azon az ajtón.
3. RÉSZ
Szombat este, mielőtt kimentem volna, pár percig álltam a tükör előtt.
Nem azért, mert ideges voltam.
Emlékezni akart arra a tinédzserre, aki egyszer meglátta a saját tükörképét, miközben egy ruhákkal teli fekete táskát tartott a kezében, és azon tűnődött, mit tett, amiért a szülei már nem szerették.
Évekig azt képzeltem, hogy ha valaha újra látom őket, be kell bizonyítanom nekik valamit.
Hogy járni tudott.
Hogy pénzt kereshetett.
Hogy sikerülhetett neki.
Hogy többet érhet, mint amennyit eldöntöttek.
Azon az estén megértettem, hogy már semmit sem kell bizonyítanom.
Felvettem egy egyedi készítésű sötétkék öltönyt.
A nadrág bal szára kissé magasabban volt.
Láthatóvá vált a titán protézisem.
Nem akartam elrejteni őt.
Többé.
A Montalvo-rezidenciája Lomas de Chapultepecben volt.
Érkezéskor tucatnyi jármű foglalta el a bejáratot, az ablakok pedig ragyogtak a kerti világítás alatt.
Üzletemberek, ügyvédek és a család barátai töltötték meg a főtermet.
Munkám miatt sokszor jártam már ilyen helyeken.
A szüleim számára azonban ez a világ még mindig sokkal fontosabb volt, mint a méltóság.
A státuszt képviselte.
És ez a megszállottság végigkísérte az egész gyerekkoromat.
Nyugodtan beléptem.
Tak.
Tak.
Tak.
A protézisem halk csattanása a márványpadlón kísérte minden egyes lépésemet.
Először anyámat láttam.
Beatriz egy poharat a kezében tartva beszélgetett más nőkkel.
Amikor felismert, abbahagyta a mosolygást.
Arturo követte a tekintete irányát, és ő is mozdulatlan maradt.
