A temetése hatalmas volt. A város legbefolyásosabb emberei jöttek el leróni a tiszteletüket. A sajtó fotózott, az emberek suttogtak. Láttam az arcokon a régi kérdéseket: vajon a fiatal özvegy most azonnal elad mindent és elszórja a milliárdokat?

De amikor a végrendeletet felolvasták, mindenki meglepődött. A vagyon nagy részét egy általam vezetett alapítvány kapta, amely súlyos baleseti sérültek rehabilitációját és jogi megsegítését támogatta. A vállalatot nem adtam el. Az ő szellemiségében vezettem tovább.

A titkot, amit a nászéjszakámon rám bízott, soha nem árultam el senkinek. A világ sosem tudta meg, hogy a jégkirálynő, aki a balesetét a saját gondatlanságának tulajdonította, valójában a legnagyszerűbb és legtragikusabb anyai áldozatot hozta meg.

És néha, amikor az irodámban ülök, és kinézek a város felett, eszembe jut az az éjszaka. A negyven év korkülönbség. Az elvesztett karok. A titok súlya. És tudom, hogy minden egyes másodpercét újra végigcsinálnám, ha ez az ára annak, hogy ismerhessem és szerethessem őt.