Elektronikus átutalások labirintusát követtem nyomon, kereszthivatkozásokat állítottam össze a megyei jegyzők nyilvános nyilvántartásaival, amelyekhez a munkahelyi portálomon keresztül hozzáférhettem. Aztán hajnali 4:13-kor megtaláltam a mélységet.

Nem csak a szeptemberi 4000 dollárról volt szó, amit a megtakarításainkból emésztett fel. Hat hónappal ezelőtt Daniel meghamisította a digitális aláírásomat, mint kezes egy hatalmas, magas kamatozású kereskedelmi hitelhez, amelyet Mike csődbe ment logisztikai cégének vett fel. A házunk tőkéjét – azt a házat, amelynek az előlegét én fizettem – felhasználta, hogy fedezze a bátyja felelőtlen szerencsejáték-adósságait, amelyeket üzleti költségnek álcáztak.

Ha Mike fizetésképtelenné válik, a hitelezők nemcsak Mike cégét veszik el, hanem a házamat is.

Megszólalt a bejárati ajtó csengője, éles, megdöbbentő hangon a csendes reggelben.

Odamentem az ajtóhoz és kinyitottam. A lányunk, Emily, a lábtörlőn állt, bordó pufidzsekijében dideregve, szeme vörös volt és pánikba tágult.

– Anya – lehelte, miközben belépett és lerúgta hófödte csizmáját. – Apa ma reggel hatkor hívott. Úgy beszélt, mint egy őrült. Azt mondta, hogy pszichotikus rohamot kaptál, tönkretetted az előléptetését, és hogy megpróbálod tönkretenni a családot. Azt mondta, hogy Richard Sterling undorodva lépett ki az étteremből. Mi történik?

Mély, mélységes szomorúság öntött el – nem Dániel miatt, hanem a méreg miatt, amit hajlandó volt a gyermekünk fülébe önteni, hogy megvédje saját szánalmas történetét.

– Gyere be a konyhába, drágám – mondtam gyengéden. – Ülj le. Ideje megtanulnod, hogyan is működik ez a család valójában.

A következő órában nem emeltem fel a hangom. Egyszerűen csak lapoztam. Megmutattam neki az elmúlt hét év tételes karácsonyi számláit. Megmutattam neki a banktól kapott e-mailt a 10 500 dolláros ékszerlopással kapcsolatban. Végül pedig megmutattam neki a házunkra vonatkozó kereskedelmi jelzálogjogot.

Emily döbbent, fojtogató csendben ült. Mindkét kezével eltakarta az arcát, vállai remegtek a néma zokogástól. „Ellopta tőled. Veszélybe sodorta a házunkat. Miért nem mondtad el, anya?”

– Mert azt hittem, hogy a család összetartása azt jelenti, hogy lenyelem a poharat, hogy senki más ne sérüljön meg – mondtam halkan. – De ettől csak kényelmesen érezték magukat, hogy kivéreztetnek.

Hirtelen a nehéz tölgyfa bejárati ajtó nemcsak kinyílt, hanem heves remegéssel a falnak csapódott.

Daniel az előszobában állt. Gyapjúkabátja kigombolta, nyakkendője lazán lógott, szeme vérben forgó volt, alatta sötét karikák éktelenkedtek a pániktól és a vad dühtől.

„Zároltad a kártyámat!” – sikította elcsukló hangon, miközben berontott a konyhába. „Zároltad azt az átkozott kártyát! Tudod, mit tettél? Sterling kirúgott! Ott helyben, az étterem parkolójában kirúgott, mert kaotikus, megbízhatatlan teher voltam! A karrieremnek vége, és ez teljes mértékben a te hibád!”

Ökleivel a kvarcszigetre csapott, arca centikre volt az enyémtől, lehelete állott kávé és tiszta, hamisítatlan kétségbeesés szagát árasztotta.

– Meg fogod ezt oldani, Rebecca – sziszegte tágra nyílt, zavart szemekkel. – Fel fogod hívni Sterlinget, elmondod neki, hogy sürgős orvosi ügyben voltál, és könyörögni fogsz neki, hogy adja vissza az állásomat. Vagy legalábbis Isten irgalmazzon…

3. fejezet: Farkasok gyülekezése

„Vagy hát Isten úgy segéljen, Daniel?” – kérdeztem hátborzongatóan nyugodt hangon, amely úgy hasított át a hisztériáján, mint egy szike.

Meg sem rezzentem. Teljesen mozdulatlanul álltam, és a férfit néztem, akihez feleségül mentem – egy férfit, aki mostanra sarokba szorított állattá vált, és saját gőgjének következményeiben fuldoklik.

„Apa, hagyd abba!” – kiáltotta Emily, és felállt az asztaltól. „Mindent tudok. Tudok az ékszerekről. Tudok a házról.”

Daniel megdermedt. Tekintete Emilyről az asztalon heverő papírkupacokra vándorolt. A hencegés elpárolgott, helyét pedig émelyítő, sápadt rettegés vette át. Hátralépett, és a fejét rázta. „Nem. Nem, Emmy csak elferdíti a dolgokat. Őrült.”

A telefonja rezegni kezdett a zsebében. Előhúzta, a képernyőre meredt, és nagyot nyelt. „Anya az. Családi találkozót szeretne. Holnap. Újév napján délben. Ezt mind elintézzük.”

Rám nézett, és megpróbált egy darabkát is visszanyerni régi tekintélyéből. „Ott leszel, Rebecca. Magyarázattal tartozol ennek a családnak.”

Megfordult és kimenekült a házból, mielőtt válaszolhattam volna.

Újév napja ólomszínű ég alatt virradt. A kora reggeli órákban ónos eső esett, törékeny jégrétegbe burkolva a világot. Honda Civicem anyósülésén a harmonika mappa pihent, hitelesített adóbevallásokkal, kereskedelmi hiteldokumentumokkal és egy megfogalmazott jogi mandátummal megerősítve, amelyet az elmúlt negyvennyolc órát töltöttem cégem vezető partnerével tökéletesítve.

Amikor beléptem Patricia fülledt, bársonnyal borított nappalijába, a színpad már teljesen fel volt öltözve.

Patricia úgy ült a trónon ülő uralkodóként a foteljában. Carol, Daniel húga, védekezően ült a kanapén. Mike a kandallópárkánynak támaszkodott, másnaposan és agresszívan nézett rá. Daniel az ablaknál járkált fel-alá.

– Elkéstél – jelentette be Patricia, hangja megtörve a nehéz csendet. – Ülj le abba a székbe, Rebecca. Nagyon türelmesek voltunk veled, de amit szenteste tettél, az előre megfontolt rosszindulat volt. Megaláztad a fiamat a munkaadója előtt. Tönkreteszed ezt a családot.

Nem ültem le. Odamentem a mahagóni dohányzóasztalhoz, letettem a nehéz mappámat, és kinyitottam a rézzárat. A kattanás úgy visszhangzott, mint egy lövés.

– Beszéljünk a család tönkretételéről, Patricia – mondtam.

Előhúztam a csalásriasztót. „Karácsonykor hajnali kettőkor Daniel beosont a hálószobámba, ellopta a pénztárcámból a fizikai hitelkártyámat, és tízezer-ötszáz dollár értékű ékszert próbált meg vásárolni Oakhavenben. Ez ebben az államban D osztályú bűncselekmény.”