– Össze voltam zavarodva – kezdte. – Renata manipulált. Az apja is. Aztán minden rosszul sült el. Elvesztettem a céget, a házat…

– Renata nem azokat a szavakat mondta ki, amiket te mondtál nekem azon az estén.

Néma maradt.

– Nem nevezett öregnek. Nem mondta, hogy fehérítőszagom van. Nem mondta a fiunknak, hogy kudarc vagyok. És az ajtót sem csukta be mögöttem.

Mauricio lehajtotta a fejét.

-Bocsáss meg.

– Ez már nem fontos.

– Hogy érted azt, hogy nem?

– Mert már nem volt szükségem a bűnbánatodra.

Mariana felvett egy tollat.

Mauricio sírni kezdett.

-Egyedül vagyok.

-Tudom.

– Nincs pénzem a műtétre.

– Én is tudom.

–Akkor segíts. A tizenhárom év alatt, amióta együtt vagyunk. Nicholasért.

Mariana arca megkeményedett.

– Ne használd fel a fiunkat!

Mauricio zihálva vette a levegőt.

– Hagyni fogsz meghalni?

Állta a tekintetét.

-Nem.

Aláírta a meghatalmazást.

– Beiratkoznak a segélyprogramba. Pontosan ugyanolyan bánásmódban részesül, mint bármely más, anyagilag nélkülözhetetlen beteg. Semmi kevesebbet, de semmilyen kiváltságot sem kap.

Mauricio kinyitotta a szemét.

– Végül is még mindig segítesz nekem?

– Nem miattad csinálom.

Felkelt.

– Azért teszem, mert nem akarok olyan emberré válni, mint te voltál nekem.

Ez a mondat szóhoz sem jutott.

Mariana kiment az orvosi rendelőből.

Rodrigo kint várta.

-Hogy érzed magad?

Egy pillanatig tartott.

– Azt hittem, amikor újra meglátom, bosszút fogok állni.

-ÉS?

– Semmit sem éreztem.

Rodrigo elmosolyodott.

– Ezt nevezhetjük szabadságnak is.

Aztán megszólalt Marianna telefonja.

A rendőrségtől érkezett a hívás.

Nicholast letartóztatták, mert élelmiszert próbált ellopni egy boltból.

Amikor Mariana megérkezett, a fiát egy kis irodában ülve találta.

Fogyott.

Egy túl kicsi pulóvert viselt.

Amikor meglátta, lefagyott.

-Anya?

Marianna közeledett.

Nicholas megpróbált komoly maradni, de sírni kezdett.

– Nem akartam lopni.

– Miért tetted?

– Éhes voltam.

Ezek a szavak a mellkasába hasítottak.

– És az apád?

–Szinte soha nem volt ott. Aztán megbetegedett. Egyedül maradtam.

Miklós lehajtotta a fejét.

– Anya… amit azon az estén mondtam…

Mariana egy pillanatra úgy érezte, visszatér a lakásba, a sporttáskához, ahhoz az ajtócsukódáshoz.

– A számítógépet akartam – folytatta a fiú. – Apa azt mondta, miattad szegények leszünk. Hülye voltam.

– Zavart gyerek voltál.

– A laptopod miatt választottalak.

– Miklós…

-Bocsáss meg.

Mariana térdelt le elé.

– Nézz rám.

A fia felnézett.

„Rossz volt, amit tettél. És sok miről fogunk beszélni. De én az anyád vagyok. Soha többé nem kell könyörögnöd, hogy menjek vissza hozzád.”

Nicholas olyan szorosan ölelte magához, hogy majdnem elállt a lélegzete.

– Elviszel magaddal?

-Igen.

-Hová mégy?

Marianna elmosolyodott.

-Otthon.

A felügyeleti joggal kapcsolatos jogi folyamat gyors volt, tekintettel Mauricio nyilvánvaló helyzetére és Nicolás tényleges elhagyatottságára.

De maradt még egy ember.

Doña Teresa.

Mariana felfedezte, hogy volt anyósa hónapokig egy olcsó lakásban élt a szélütése után.

Elment meglátogatni.

A helyiségben fertőtlenítőszer és újramelegített étel szaga terjengett.

Doña Teresa egy ablak melletti ágyban feküdt.

Kevesebb mint egy év alatt tíz évet öregedett.

Amikor felismerte a lányt, sírni kezdett.

– Marianna…

Az ágy mellett maradt.

– Eljöttem érted.

Terézia pislogott.

-Szóval így?

– Átszállítjuk a Vitalia rehabilitációs részlegére.

– Azután, amit veled tettem…

-Igen.

Az idős asszony kinyújtotta a kezét.

–Bocsáss meg. Mauriciót támogattam, mert a fiam volt. Azt hittem, Renata jobb életet biztosít majd nekünk. Aztán kirúgott a házból.

Mariana nem fogta meg a kezét.

– Segíteni fogok, Doña Teresa. Lesznek orvosai, terápiája, tiszta ruhái és rendes étele.

A nő szeme megtelt reménnyel.

– Szóval megbocsátasz nekem?

Marianna hallgatott.

– Ne keverd össze a segítséget a megbékéléssel.

Terézia lesütötte a tekintetét.

-Értem.

„Nem fogom elhagyni, mert a lelkiismeretem nem engedi. De a bizalom, amit azon az éjszakán megtörtél, nem fog visszatérni csak azért, mert megváltoztak a körülmények.”

Doña Teresa könnyek között bólintott.

– Ez több, mint amit megérdemlek.

-Valószínűleg.

Mariana diadalmas érzések nélkül távozott.

Megértett valami furcsát: a határok felállítása nehezebb lehet, mint a bosszúállás.

Mauricio sikeres műtéten esett át.

Felépülése alatt három másik beteggel osztozott egy szobán.

Feleségeik, gyermekeik és unokáik látogatták meg őket.

Szinte senki sem ismeri őt.

Egyik délután az ablakhoz lépett.

Látta, hogy egy furgon megáll a klinika előtt.

Rodrigo esett le először.

Aztán Marianna.

Nicolás kiszállt a hátsó ülésről egy hatalmas keverék kutyával, akit Mariana fogadott örökbe neki.

A fiú mondott valamit, amin Rodrigo megnevettette.

Aztán kezet fogtak.

Mariana rájuk nézett, és ő is elmosolyodott.

Mauricio a homlokát az üvegnek támasztotta.

Évekig azt hittem, hogy a család az, ami garantálja a kényelmet.

Most egy kórházi szobából látta, hogy egy család könnyedén meg tud élni nélküle.

Hónapokkal később valami még abszurdabb dolog történt.

Renata megjelent a Vitalia recepcióján, és állásra jelentkezett.

Az apját jogi eljárás alá vonták, a lánynak pedig elfogyott a pénze.

– Mariana… Úgy értem, Dr. Salgado.

– Még nem vagyok orvos.

– De te vagy a főnök.

Renáta elmosolyodott.

–Szükségem van egy munkára. Beszélek angolul. Tudom, hogyan kell bánni a fontos emberekkel.

Mariana kirúghatta volna.

Ehelyett egy alapvető adminisztratív pozíciót ajánlott neki normál fizetéssel és próbaidővel.