Eltakarta az arcát.
“Sámuel…”
Felálltam.
„Én vagyok az apjuk. Ezt nem veheted el tőlem.”
Vasárnap Emily virággal érkezett, és szorosan megölelt az ajtóban.
Aztán hátralépett, és alaposan szemügyre vette az arcomat.
„Apa, jól vagy? Úgy nézel ki, mintha nem aludtál volna.”
Ránéztem.
Utoljára kerestem benne önmagam.
De ezúttal nem a szemében vagy az arcvonásaiban kerestem a választ.
Azon kaptam magam, ahogy aggódott értem.
Ahogy fogta a kezem.
Úgy, ahogy kérdés nélkül megbízott bennem.
Mosolyogtam, pedig a szívem szakadt meg.
„Jól vagyok, drágám.”
Összehúzta a szemét.
„Hazudsz.”
Halkan felnevettem.
– Igen – suttogtam.
Aztán egy újabb ölelésbe vontam.
– De én akkor is az apád vagyok.
Emily újra megölelt, és ugyanúgy öleltem, mint amikor még baba volt.
És abban a pillanatban végre megértettem az igazságot, ami egyszerre fájt és gyógyított meg.
Egy titok hazugságra építette a családomat.
De a szerelem mind a kilenc gyermeket az enyémmé tette.
