Dániel elolvasta az egész levelet.
Aztán lassan leült a legközelebbi székre.
„Apám… tudja, hogy ez még mindig megvan?”
“Nem.”
Abban a pillanatban lassan kinyílt a tanterem ajtaja.
Azt hittem, az igazgató az.
De egy őszülő hajú férfi lépett be.
Még ennyi év után is azonnal felismertem őt.
Thomas Miller.
A fiára nézett.
Aztán rám.
„Azt hiszem, Daniel elrontotta a meglepetésemet.”
Egyszerűen csak ott álltam.
Thomas odajött hozzám, és átkarolt.
– Körülbelül negyven évvel később mondom ezt – suttogta. – Köszönöm, hogy akkoriban nem hagytatok eltűnni.
Másnap volt az utolsó napom az iskolában.
Amikor beléptem az előadóterembe, több száz volt diák várt ott.
Az első sorban pedig Thomas és Daniel ült.
Ötven évig azt hittem, hogy történelmet tanítok gyerekeknek.
Azon a napon rájöttem valami másra is.
Néha egy tanár nem is tudja, hogy valaki más életének egyik legfontosabb részévé vált.
