Azon az estén, évek óta először, mindannyian ugyanannál a vacsoraasztalnál ültünk anélkül, hogy azon aggódtunk volna, kinek kell repülőre szállnia, kinek kell hazamennie autóval, vagy hány hónap telik el, mire újra látjuk egymást.
Később aznap este Robert megkérdezte, hogy még mindig haragszom-e rá.
– Igen – mondtam. – De majd holnap túlteszem magam rajta.
Nevetett.
Én is.
Mert azon a napon tényleg nem úgy láttam a gyerekeimet, ahogy az elmúlt években…
egy apró képernyőn keresztül.
Ehelyett végre újra közel kerültek egymáshoz.
Ezúttal csak pár percnyire.
