Nem kért semmit.

Én sem kérdeztem.

Lecsiszoltam a hegyét, megerősítettem a fát, és visszaadtam neki anélkül, hogy megváltoztattam volna a formáját.

Most először mosolygott rám.

Két délután később megérkezett Herminia, Consuelo anyja.

Hallottam Tomás balesetéről.

Percekig ölelt, majd úgy nézett rám, mintha próbálná megérteni, hogy ki vagyok és mit keresek abban a házban.

Azon az estén hangokat hallottam a nappaliban.

– Magamhoz veszem pár hétre – mondta Herminia. – Ez a gyerek olyan emberek között él, akik félnek megemlíteni az anyját.

– Ez a te házad – felelte Anselmo.

– Egy ház, ahová senki sem lép be Consuelo szobájába.

Egyikük sem látta, hogy Tomás a folyosóról hallgatózik.

Csak egyetlen mondatot hallott.

„El fogom venni.”

Egy óra múlva eltűnt.

Átkutatták az istállót, a pincét, a karámokat, a gyümölcsöst, sőt még a szakadékot is.

Nem tudtam futni.

Szóval valami mást csináltam.

Gondoltam rá.

Azokon a helyeken, ahol akkor tartózkodott, amikor azt hitte, senki sem figyeli.

Elértem a folyosó végét.

Consuelo hálószobájának ajtaja szélesebbre volt tárva, mint valaha.

Alig lökdösődtem.

Tomás a régi varróasztal alatt ült, és a búgócsiga mellkasához szorította a forgót.

Anselmo megjelent mögöttem.

-Fiú…

Tamás hátrahőkölt.

Herminia sírva érkezett.

– Nem viszlek el, ha nem akarod. Takarodj onnan!

A gyerek nem mozdult.

A küszöbön ültem.

Ne lépjen be.

Kivettem Emiliano szakadt fényképét a táskámból, és a lábamra tettem.

–Engem is kénytelen voltam elhagyni egy helyet, mielőtt készen álltam volna.

Tamás lassan felemelte a fejét.

Aztán feltett egy kérdést, ami mindenkit elhallgattatott.

– Amikor megszületik a babád, te is elmész, és soha többé nem jössz vissza?

Ha tudni akarod, mit válaszoltam Tomásnak, és mit találtunk a szobában, amihez senki sem mert hozzányúlni, folytasd a 2. résszel.
2. RÉSZ
Nem ígértem Tomásnak, hogy soha nem megyek el.

A lehetetlen ígéretek is fájhatnak.

– Nem tudom, meddig fogok itt élni – mondtam neki –, de ha egy nap el kell mennem, nem fogok eltűnni anélkül, hogy beszélnék veled.

Tomás ránézett a fényképemre.

– A férje volt az?

-Igen.

– Ő is meghalt?

Bólintottam.

Hosszú csend következett.

– Akkor tudod.

Nem kellett elmagyaráznia, hogy mit.

A küszöbön ültem.

– Bármikor elmehetsz. Senki sem fog kényszeríteni.

Anselmo és Herminia abbahagyták a hívogatását.

Öt perccel később Tomás kimászott.

Nem ölelt meg senkit.

Leült mellém.

Másnap ő volt az, aki teljesen kinyitotta Consuelo hálószobájának ajtaját.

Két évig senkinek sem volt bátorsága megtenni.

Por volt az asztalon, összehajtogatott anyagok, egy régi varrógép, gombokkal teli dobozok és egy műanyag tokba zárt jegyzetfüzet.

Refugio belépett Tomás mögé.

– Consuelo itt olyan nőkkel dolgozott, akik nem bírták a nehéz munkát – mondta –. Várandós nők, olyan nők, akik nemrég estek át műtéten, idős hölgyek… keresett valamit, amit ők is elvégezhetnek.

Borzongást éreztem.

Ez pont az ellentéte volt annak, amit velem tettek Las Ánimasban.

Anselmo elvette a jegyzetfüzetet.

Az első oldalakon a fonalról és a ruházatról szóló beszámolók szerepeltek. Aztán következtek a nevek, feladatok és kifizetések listái.

Közeledtem.

– Ez nem csak varrás volt.

Voltak feljegyzések a magvakról, a gyümölcsválogatásról, a leltári címkékről és az egyszerű adminisztratív feladatokról.

Consuelo egy komplett rendszert hozott létre az átmenetileg fizikailag korlátozott munkaképességű munkavállalók számára.

Az egyik utolsó oldalon egy kék tintával írt mondatot találunk:

„A feladat megváltoztatása nem jelenti a személy elvesztését.”

Anselmo leült.

Most láttam először sírni.

Anélkül, hogy elbújnék Tomás elől.

A következő héten elkezdtük a negyediket visszaszerezni.

Azt javasoltam, hogy megtartsam Consuelo székét, az asztalát és Tomás kis zsámolyát.

– Ha mindent kiürítenek, úgy fog tűnni, mintha soha nem is létezett volna.

Herminia egyetértett.

Anselmo tovább tartott.

De ő elfogadta.

A negyedik ismét működött négy nővel.

Rendszereztem a feladatokat és a leltárokat.

Aztán valami furcsát vettem észre.

A borászat számlái nem álltak egyenlegben.

A legfrissebb feljegyzések szerint a La Providencia több zsákot, növényvédőszert és élelmiszert vásárolt, mint amennyit valójában kapott.

Mondtam Anselmónak.

Biztonságban vagy?

– Nem. Ezért akarok utánajárni, mielőtt bárkit is megvádolok.

Ez a „nem vagyok biztos” látszólag meglepte.

Három éjszakán át hasonlítottam össze a számlákat, a szállításokat és az átutalásokat.

Három anomáliát találtam.

Másodpéldányos számlák.

A megállapodottnál magasabb áron történő vásárlások.

És a Rogelio, a művezető által engedélyezett kifizetések az Agroinsumos del Bajío nevű beszállítónak.

A probléma az volt, hogy több számlás doboz soha nem került be az ingatlanba.

Anselmo azonnal fel akarta hívni Rogeliót.

Megállítottam.

– Ha bizonyíték nélkül kérdezed meg, azt fogja mondani, hogy ezek hibák.

-Így?

– Először is ellenőrizzük.

Másnap felhívtam a beszállítót az irodából, úgy téve, mintha nekem kellene megerősítenem a tételeket az éves leltárhoz.

Az alkalmazott négy ajánlás másolatát küldte el nekem e-mailben.

Két, a La Providencia alkalmazottainak tulajdonított aláírás hamis volt.

Továbbá a tényleges ár alacsonyabb volt, mint a belső könyvelésben szereplő ár.

Valaki felfújta a vásárlásokat.

Nyolc hónap alatt közel száznyolcvanezer pesós veszteséget számoltunk.

Anselmo a dokumentumokra meredt.

–Rogelio már Consuelo halála előtt is velem dolgozott.

– Akkor érdemes mindent ellenőrizni, mielőtt rámutatunk.

Bankszámlakivonatokat is keresünk.

A kifizetések rendben hagyták el a La Providencia városát.