„Ma elmegy!” – Az özvegy gazda fia állt az ajtóban.

1. RÉSZ

– Lucía ma elmegy – jelentette be Rebeca reggel 7 óra előtt.

Lucía Mendoza az El Encanto tanya főkapujánál állt, egy bőrönddel a kezében. Andrés Valverde néhány lépéssel mögötte, mozdulatlanul állt, mintha bármelyik szavával is csak rontana a helyzeten.

Mateo, a 10 éves fia, mezítláb és még mindig pizsamában futott végig a folyosón. Megállt az ajtó előtt és kinyújtotta a karját.

– Lucía nem fog elmenni!

Rebecca megpróbálta ellökni magától.

– Ez felnőttek dolga.

– Nem! Ha elmegy, elmondom, mit hallottam anyámtól azon az éjszakán, amikor meghalt.

Andrés elsápadt. Lucía lassan elengedte a bőrönd fogantyúját. Rebeca elvesztette a vérét, és Andrés abban a pillanatban megértette, hogy a nő, akit elengedett, talán nem is az, aki a ház legsúlyosabb titkát őrizte.

Hat héttel korábban Lucía egy kis autóval érkezett El Encantóba, ami minden emelkedőn nyikorgott. A hacienda Tapalpa közelében, Jalisco államban feküdt, fenyvesek, legelők és ködbe burkolózó utak között.

A hirdetés szerint a családi sajtboltot át kell szervezni. Lucía az első napon rájött, hogy ez a szó azt jelenti, hogy a vállalkozás bezárásra készül.

36 éves volt, élelmiszertechnológiai diplomával és több mint 10 éves tapasztalattal. Elvesztette az állását, mert feljelentett egy beszállítót, aki megváltoztatta a lejárati dátumokat. Ezért fogadta el a 6 hetes szerződést: meg kellett mentenie a sajtgyárat és távoznia.

Andrés, a ranch tulajdonosa, 45 éves volt és keveset beszélt. Felesége, Elena három évvel korábban halt meg, amikor a teherautója megcsúszott egy esős éjszakán. Azóta gondoskodott a szarvasmarhákról, és kerülte a sajtüzembe való bejárást, ami Elena kedvenc projektje volt.

Rebeca, a nővére, irányította a könyvelést, a beszállítókat, Mateo iskoláját és szinte az egész házat. Ami átmeneti segítségként indult, teljes irányítássá változott.

Lucía kijavította a duplikált vásárlásokat, megjavított egy hűtőkamrát, és visszaszerzett két guadalajarai éttermet ügyfélként. Andrés kezdett megbízni benne. Rebeca viszont minden kérdésen ideges lett.

Mateo lassan közeledett. Egyik délután Lucía a kertben találta, amint egy érintetlen tányért nézeget. Leült mellé, elvett egy krumplit, és úgy tett, mintha megenné.

„Az enyém!” – tiltakozott.

– Akkor jobb lenne, ha megvédenéd őt.

Mateo evett egy krumplit, majd még egyet. Lucía anélkül távozott, hogy megkérdezte volna tőle, miért szomorú. Azon az estén, amikor Andrés megtudta, hogy a fia evett, tudni akarta, hogyan működik.

– Elloptam tőle egy krumplit.

Andrés most először nevetett fel előtte.

Mateo ettől kezdve elkezdte látogatni a sajtkészítő üzemet. Segített címkéket felhelyezni, és szinte mindig ferdén hagyott egyet.

– Ez egy különkiadás – mondta Lucía.

– Ez egy elferdült kiadás – javította ki Andrés.

Hármasban elkezdtek vacsorázni. Egyik este Mateo megemlítette, hogy az iskolában felkérték, hogy rajzolja le a családját.

– Apát, anyát, Rebecca nénit és Luciát rajzoltam.

– Lucía nem tartozik a családhoz – vágott közbe Rebeca.

– Vacsorázz velünk, és szállj meg a panzióban. Elég volt.

Andrés elfojtott egy mosolyt. Rebeca nem találta viccesnek.

Másnap figyelmeztette Lucíát, hogy ne keverje össze egy özvegyember háláját a szerelemmel. Lucía azt válaszolta, hogy sajtok készítésére bérelték fel, nem szívek készítésére. A fenyegetés azonban megerősítette, hogy Rebeca nem csak a ház feletti uralom elvesztésétől félt.

Az első nyom egy táblázatban jelent meg. A sajtgyár minden hónap 15-én 18 500 dollárt utalt át a Servicios Robles nevű cégnek. Semmilyen számla vagy rögzített munka nem volt.

Lucía megkérdezte Andrést. A férfi nem ismerte a céget. Rebeca biztosította, hogy karbantartási munkákról van szó, de másnap reggel több nyugta is eltűnt az irattartó szekrényből.

Két nappal később megérkezett egy férfi, aki Rebeccát kereste. A férfi neve Sergio Robles volt.

– Milyen szolgáltatást nyújtasz a sajtüzemnek? – kérdezte Lucía.

A férfi idegesen nézett az iroda felé.

– Nem nyújtok semmilyen szolgáltatást. Azért jöttem, hogy behajtsam a tartozást.

2. RÉSZ

Rebeca bevitte Lucíát az irodába, és becsukta az ajtót. Négy évvel korábban egy adag sajt megromlott a hűtőberendezés meghibásodása miatt. A cégnek kártalanítania kellett a vásárlókat, Andrés pedig fontolóra vette a bezárást. Rebeca korlátozott hatáskörrel rendelkezett az adminisztratív ügyek intézésében, és anélkül, hogy értesítette volna a testvérét, kölcsönt vett fel, hogy fenntartsa a vállalkozást.

A pénzt valóban a sajtboltban használták fel. Nem történt lopás. A hazugság a könyvelésben volt: Rebeca négy éven át javításként könyvelte a havi befizetéseket, hogy elkerülje a kérdéseket.

– Felvettél egy kölcsönt a bátyád nevére, majd elrejtetted a törlesztőrészleteket – mondta Lucía. – Andrésnek joga van tudni.

–A sajtgyár eltűnt volna az a pénz nélkül.

–Ez megmagyarázza a döntésedet, de nem igazolja a négy évnyi megtévesztést. Elena tudta?

Rebecca hallgatása felelt szavai előtt.

Elena a halála éjszakáján fedezte fel a kölcsönt. Veszekedni kezdett Rebecával, és megígérte, hogy mindent elmond Andrésnek. Rebeca könyörgött neki, hogy adjon neki időt. Elena elvette a kulcsokat, és elment az esőben. Két órával később a rendőrség jelentette, hogy a teherautója megcsúszott egy kanyarban.

A nyomozás megállapította, hogy baleset történt. Rebeca nem nyúlt a járműhöz, és nem is okozta annak elhaladását, de három évig azt hitte, hogy e vita nélkül Elena még élne.