1. fejezet: Az ibolyaszínű zúzódások

A kórházi megfigyelő helyiségének fénycsövei durva, szüntelen, klinikai zümmögéssel zümmögtek. Olyan hang volt, mintha a csiszolópapír súrolná az agyam törékeny, kimerült széleit. A levegőben ipari fehérítő, gumikesztyűk és a saját vérem halvány, rézszagú illata terjengett.

Tizenkilenc gyötrelmes, csonttörő vajúdás volt. A testem úgy érezte, mintha szisztematikusan széttépték volna, mikroszkopikus szinten összetörték volna, majd sebészeti maszkot viselő idegenek sietősen összevarrták volna újra. A csontjaim velejéig kimerültem, semmi mással nem éltem, csak a fogyó adrenalinnal, az olvadó jégdarabokkal és azzal a lenyűgöző, rémisztő, gyönyörű felismeréssel, hogy az apró, bepólyált csomag, ami az ágyam melletti átlátszó műanyag bölcsőben alszik, a lányom.

Liliom.

Nehéz fejemet jobbra fordítottam, és összerándultam, ahogy a nyakam izmai tiltakozva felsikoltottak. Apró mellkasa tökéletes, rebbenő, ritmikus lélegzetvételekkel emelkedett és süllyedt. Hibátlan volt. Egy csoda, egy átlagos rózsaszín-kék csíkos kórházi takaróba burkolózva.

De a steril szoba légköre nem az új élet ünneplését jelképezte. Fojtogató, nehéz, megszabadulhatatlan sírbolt volt.

Hátradőltem a merev, gyűrődő kórházi párnáknak. A torkom tompa, kisugárzó, fehéren izzó fájdalomtól lüktetett. Ha csak egy centiméternyit is megmozdítottam a nyakamat, a fájdalom felerősödött, éles és könyörtelen, felhatolt az államba és le a kulcscsontomba. Torkom sápadt, kimerült bőrén, a kórházi köpeny steril fehérségéhez képest rideg és rémisztő módon, mély, erőszakos, lila kéznyomok virágoztak.

A zúzódások frissek voltak. Alig három órája voltak.

Az ablak melletti kényelmetlen, műbőr látogatói széken a férjem, Derek Vance ült. Lazán hátradőlt, hosszú lábait bokájánál keresztbe tette, a laza jogosultság megtestesítője. Egyedi szabású, szénszürke öltönyzakója kigombolta, és a durva mennyezeti fény megcsillant nehéz, platina Rolexének arrogáns csillogásán. Teljesen, kényelmesen közömbös volt az erőszak iránt, amit az asszony ellen követett el, aki éppen életet adott gyermekének.

A nehéz faajtó közelében, a vállalati kegyetlenség néma, tekintélyes őrszemeként állt apja, Richard Vance. Richard milliárdos védelmi vállalkozó volt, az ipar brutális óriása, akinek egész élete és hatalmas birodalma az ellenállás elfojtására, a kiskapuk kihasználására és a háborús fegyverek gyártására épült. Hideg, klinikai, hüllőszerű megvetéssel nézett rám, pontosan úgy, ahogy egy zuhanó tőzsdeindexre vagy egy hibás gépre szokott tekinteni.

Nem tekintettek rám anyának. Nem emberi lénynek, aki épp most állt ki a végső fizikai megpróbáltatásokat, hogy örököst hozzon az aranyozott világukba. Számukra csupán egy újonnan megszerzett, nehéz vagyontárgy voltam, amelynek megfelelő leigázásához határozott, erőszakos kézre volt szükség.

A kórterem nehéz ajtaja nyikorogva kitárult, a zsanérok halkan nyögtek a nyomasztó csendben.

A nagybátyám, Ray, becsoszogott a szobába.

A szokásos, kifakult, polárbélésű farmerdzsekijét viselte, keze erősen bőrkeményedett, és állandóan foltos volt a sötét motorolajtól, amelyet a város déli oldalán működő küszködő autójavító műhelyéből vett. Mindkét fülében vastag, testszínű hallókészüléket viselt, testtartása kissé görnyedt volt az évtizedek óta tartó lerobbant autók motorházteteje alatt való hajolgatástól. A gazdag, elit Vance család számára Ray bácsi nem volt más, mint „a süket szerelő” – a múltam szánalmas, alsóbb osztálybeli ereklyéje, egy férfi, akit csak családi összejöveteleken toleráltak, torz szórakozásból és a jószívűség látszatának vágyából.

Ray egy pillantást vetett a zúzódásos nyakamra. Nem kapott levegő után. Nem ejtette el a kezében tartott olcsó virágcsokrot. Nem rohant oda hozzám sírva. Egyszerűen csak mozdulatlanul állt az ágyam lábánál, szemei ​​koromsötét, kifürkészhetetlen ürességgé sötétedtek.

– Ne vágj ilyen arcot, Ray! – gúnyolódott Derek, miközben fészkelődött a műanyag székében, mélységesen ingerülten a közbeszólástól. Lenéző, manikűrözött kezével legyintett a levegőbe. – Hisztérikus rohamot kapott. A hormonok megőrjítették. Meg kellett mutatnom neki, hogy ki a főnök ebben az új családban. Az ő érdekében van. Meg kell értenie a határokat.

Nem sírtam. Nem kiáltottam segítségért. Nem könyörögtem a nagybátyámnak, hogy mentsen meg.

Lesütöttem a tekintetemet, és remegő kezeimre szegeztem tekintetemet, amelyek a vékony takarón pihentek, tökéletesen eljátszva a megtört, rémült, alárendelt feleség szerepét. De a takaró alatt, ahol a Vance férfiak nem láthattak, az ujjaim egyenletes, ijesztő pontossággal mozogtak.

Gyengéden kinyúltam, és megmozdítottam Lily rózsaszín, kötött takaróját. Az ujjperceimmel végigsimítottam a kicsi, plüss nyuszi ujjperceimet, amik ártalmatlanul ült a guruló fém tálcán az ágyam mellett. Pontosan három fokkal jobbra fordítottam a nyulat.

Arra törekedtem, hogy a nyúl sötét, műanyag szemébe mélyen elrejtett mikroszkopikus, csúcstechnológiás, nagylátószögű kameratű tökéletes, akadálytalan képet adjon. Biztosítanom kellett, hogy Derek önelégült arcának, Richard bűnrészes, helyeslő hallgatásának és a torkomat borító, tagadhatatlanul ibolyaszínű zúzódásoknak a teljes egészét megörökítse.

Derek rekedten, ronda, rekedten nevetett, hangja a legnagyobb arroganciától vibrált. „Komolyan, nézd csak! Mit csinálna egy süket öreg autószerelő? Jelnyelven rám kiabálna? Menj, várj a folyosón, öregfiú. Vagyonkezelői alapokról beszélünk.”

Ray nem reagált a sértésre. Még csak rá sem nézett Derekre.

Ehelyett szerény, görnyedt nagybátyám lassan, megfontoltan odasétált a kórház nehéz ajtajához. Becsukta.

Kattogás.

Elfordította a nehéz réz reteszt, bezárva minket.

Aztán Ray felnyúlt zsíros kezével, megragadta a függönyök műanyag gyűrűit, és hevesen megrántotta őket a mennyezeti sín mentén. A vastag anyag suhanva becsukódott, teljesen lezárva a kis téglalap alakú ablakot, amely a zsúfolt kórházi folyosóra nézett.

Épp most zárt be mind a négyünket egy saját alkotásaként készült sírboltba, és a szoba levegője hirtelen jéghideggé változott.

2. fejezet: A koponya és a tőr