A zár hirtelen, szándékosan bekattanó záródása mikroszkopikus, rémisztő változást okozott a szoba légkörében. A légnyomás mintha fizikailag is lecsökkent volna, erősen nyomva a dobhártyákat.

Derek szünetet tartott, tökéletesen hidratált homlokán mély ráncok jelentek meg. Az arrogáns vigyor elhalványult, helyét egy őszinte zavarodottság villanása vette át. „Mit csinálsz, öreg? Húzd fel a függönyt. Nem szeretem a szűk helyeket. Azt mondtam, menj ki a folyosóra.”

Ray nem válaszolt neki. Még csak tudomásul sem vette, hogy Derek megszólalt.

A nagybátyám odalépett Lily átlátszó műanyag bölcsőjéhez. Lehajolt, széles vállai eltakarták az erős fénycsövet. Kemény, érdes keze gyengéden végigsimított rózsaszín pamuttakarója szélén. Lenézett gyönyörű, alvó lányomra, és egy lágy, őszinte, szívszaggatóan gyengéd mosoly jelent meg viharvert arcán.

– Gyönyörű – mormolta Ray rekedtes, mély hangon, amit évek óta nem használtak kötetlen beszélgetésekhez.

Aztán a gyengédség teljesen eltűnt. Elfordult az ágytól, és a szoba másik oldalán álló két milliárdos felé fordult.

Rémisztő, módszeres, gépies pontossággal Ray a füléig nyúlt. Előhúzta a testszínű hallókészülékeket. Nem dobta el őket gondtalanul; gyengéden, megfontoltan helyezte a fém tálcára, közvetlenül a rejtett kamerás plüssnyúl mellé.

Kizárta magából a világ zaját. Elszigetelte a figyelmét, elvágta a kapcsolatot az emberi kérésekkel, elméjét teljesen az erőszak végrehajtására készítette fel.

Ray rám nézett. Szeme, melyet általában az öregség és a kemény munka fáradtsága homályosított, most olyan éles, tiszta és hideg volt, mint a széttört obszidián.

– Csukd be a szemed, kölyök! – mondta Ray halkan. A parancs olyan védelmező súlyt hordozott magában, hogy végre könnyek szöktek a szemembe.

A szoba túlsó végében Richard abbahagyta a telefonja nézegetését. A milliárdos védelmi vállalkozó tekintete elsiklott Derekről, és Ray alkarjára siklott.

Ray feltűrte kifakult farmerdzsekije ujját, mielőtt bement a kórházba, valószínűleg azért, mert a szülészetet hihetetlenül melegen tartották. Bal alkarján, amit részben eltakart a kor, a ráncok és az évek óta tartó napégés, egy kifakult, szaggatott tetoválás díszelgett. Nem egy híradós műsorvezető, egy pin-up lány vagy egy sikoltozó sas volt.

Egy koponya volt, melynek tetejét egy fűrészes tőr szúrta át, és amelyet szorosan rozsdás szögesdrótba tekert.

Egy szigorúan titkos, legendás titkos műveleti különítmény jelvénye volt ez, amely a hidegháború legmélyebb, legsötétebb napjaiban működött. Egy fantomegység, amelyről a legfelsőbb szintű védelmi szerződéses körökben és a magas szintű katonai hírszerzésben azt pletykálták, hogy csak „könyven kívüli irtásokra” használják. Ők voltak a szellemek, akiket ellenséges területre küldtek, amikor a tárgyalások kudarcot vallottak, és a kiszabadítás lehetetlen volt. Egy olyan egység ismertetőjegye volt, amely kategorikusan, alapvetően nem hagyott maga után túlélőt.

Richard Vance nehéztüzérséget, dróntechnológiát és lokalizált taktikai információkat adott el globális kormányoknak. Pontosan tudta, mit jelent a tinta.

Richard arcából egy szempillantás alatt kifutott a szín.

Kísértetiesen sápadt lett, bőre a romlott tej beteges, áttetsző árnyalatát öltötte magára. Szeme elkerekedett a színtiszta, hamisítatlan, ősi rettegéstől. Az ipar arrogáns, széles vállú óriása fizikailag hátraesett, gerince hangos puffanással csapódott a steril kórház falának. A gyomrába kapaszkodott, egész teste hevesen remegett. A mosogató melletti műanyag szemetes felé vetette magát, térdre esett, és hevesen belehányta a reggeli kávéját és a drága, rendelésre felszolgált reggelijét, hangosan öklendezett, szabott öltönyzakója a linóleumon húzódott.

Derek felugrott műbőr székéről, zavartan, undorodva és dühösen, félelmetes apja hirtelen és érthetetlen gyengeségnyilvánítása miatt.

„Apa? Mi a fene bajod van?!” – kiáltotta Derek, és gyorsan ellépett a hányás szagától. Dühös, remegő ujjával a nagybátyámra mutatott, megpróbálva visszaszerezni az irányítást a szoba felett. „Biztonsági szolgálat! Hívom a kórház biztonsági szolgálatát! Vigyétek innen ezt a mocskos zsírmajomot, mielőtt cellába zárom!”

Derek egy agresszív, magabiztos lépést tett Ray felé. Ökölbe szorította a kezét, és készen állt lesújtani egy öreg, süket férfira, hogy visszanyerje dominanciáját és bebizonyítsa felsőbbrendűségét.

Teljesen, tragikusan mit sem vett arról a tényről, hogy az apja, remegő, manikűrözött kézzel törölgetve a keserű epét a szájából, kétségbeesetten hadonászott a karjával, és pánikba esett, magas hangú sikolyokat hallatva, amelyek több milliárd dollárnyi nettó vagyonának minden cseppjét elvette.

„Derek, állj meg! Az isten szerelmére, ne érj hozzá! Ne érj hozzá! Már halott vagy!”

3. fejezet: Az Árnyékháború leleplezése

Derek nem hallgatott rá. A nárcizmus egy fülsiketítő, vakító betegség, amely alapvetően megakadályozza, hogy gazdája felismerje a valódi veszélyt, amíg a fogak már a torkába nem mélyednek. Előrelendült, és egy nehéz, koordinálatlan, söprő jobbhoroggal célozta meg Ray állkapcsát.

Ray még csak fel sem vett egy hagyományos harci állást. Nem hátrált meg. Nem készült fel az ütközésre.

Egy elmosódott mozdulattal, amely teljesen dacolt látszólagos korával és görnyedt testtartásával, Ray simán kikerülte az ütést. Kinyújtotta a kezét, kérges, zsírfoltos kezével titán satuként szorította Derek kinyújtott csuklóját. Nem ütötte vissza Dereket. Nem ütötte meg. Ehelyett Ray egy precíz, lokalizált, gyötrelmes szorítást alkalmazott Derek alkarjának finom, törékeny csontjaira és a könyökét körülvevő bonyolult idegcsoportokra.

Derek szemei ​​kidülledtek a koponyáján. Még annyi levegő sem volt a tüdejében, hogy sikítani tudjon.

Azonnal, nehézkesen térdre rogyott a kemény kórházi linóleumon. Szája néma, gyötrődő jajveszékelésben tátva maradt, jóképű arca riasztó, duzzadt lilára változott, ahogy a hegyes hegyű nyomás azzal fenyegetett, hogy teljesen kettétöri az orsócsontját.