Senki sem akarta feleségül venni a fiatal nőt, akiről azt hitték, hogy nem lehet gyermeke; azonban egy gazda beleszeretett, és három nappal később csoda történt.

– Az a nő, aki nem szülhet, csak helyet foglal az asztalnál.

Renata tovább varrt, annak ellenére, hogy a tű átszúrta az ujjbegyét. Inkább nézte azt az apró sebet, mintsem hogy a mostohájára emelje a tekintetét.

A kandalló előtt állva Jimena hangosan felnevetett.

„Talán valaki azt akarja tőle, hogy csirkékre vigyázzon. Már bebizonyította, hogy nem jó feleség.”

Don Ernesto, Renata apja, az ablaknál maradt, és úgy tett, mintha egy számlát ellenőrizne.

Huszonnégy évesen megtanulta, hogy egy apa hallgatása jobban fájhat, mint bármilyen sértés.

Első férje két évvel korábban halt meg, miután leesett egy lóról. A temetés után anyósa, Doña Amalia, átnyújtott neki egy bőröndöt, és az ajtóra mutatott.

Nem voltak gyerekeik. Senki sem vizsgálta, miért. Elég volt, ha egyetlen nő kimondja a „steril” szót, és az egész város mondatként ismételgeti.

Azon az esős délutánon, miközben Renata egy zsebkendővel törölgette az ujját, kopogtak az ajtón.

A belépő férfi levette a kalapját, mielőtt megszólalt volna.

– Jó napot kívánok. Renata Salgadót keresem.

Gabriel Montaño volt az, a Pueblától délre fekvő El Manantial tanya tulajdonosa. Öt évvel korábban özvegyült meg, és ritkán jelent meg összejöveteleken.

Doña Ofelia arckifejezése azonnal megváltozott.

– Micsoda megtiszteltetés. A lányom, Jimena örömmel elkísér majd, miközben…

– Renatával jöttem beszélni.

Zavartan felemelte a fejét.

Gabriel ismerte a plébániáról. Hónapok óta látta, ahogy két lányt tanít olvasni, miközben a szertartás végére vártak. Azt is tudta, hogy ruhákat javít, hogy el tudja tartani magát, bár a családja szinte minden keresetét elvitte.

„Szeretném megkérni az engedélyét, hogy meglátogassam” – mondta. „Házasság szándékával, ha a találkozásunk után úgy gondolja, hogy jól kijöhetnénk egymással.”

Ofélia pislogott.

– Valószínűleg nincs tudatában a szerencsétlenségének. A mostohalányomnak nem lehetnek gyermekei.

Gabriel a térdén hagyta a kalapját.

– Nem azért jöttem ide, hogy tenyésztehenet vegyek.

A csend azonnal beállt.

Renata most először nézett rá anélkül, hogy lesütötte volna a szemét.

– És mit vársz el egy feleségtől?

– Társaság. Őszinteség. Valaki, akivel megoszthatjuk az életünket, még akkor is, ha nehéz.

Az apja kinyitotta a száját, hogy elfogadja a nevében.

Gábriel egy pillantással megállította.

– kérdeztem tőle.

Renata otthagyta a varrást az asztalon.

– Meglátogathatsz – felelte. – De időre van szükségem, hogy eldönthessem.

Bólintott.

— Bárki, akinek szüksége van rá.

A következő hat hétben Gabriel vasárnaponként jött. Egy szobalány távoli felügyelete alatt sétálgattak a kertben, és könyvekről, termésről és apróságokról beszélgettek.

Renata felfedezte, hogy a visszafogott férfi fát faragott, amikor aggódott. Tudta, hogy Renata emlékszik az összes dalra, amit az anyja tanított neki.

Egy nap megérkezett Gábriel egy dobozzal.

Volt benne egy varróolló.

„Az övék megfájdítja a kezed” – magyarázta.

Renata végighúzta az ujjait a fémen.

Senki sem vette észre korábban.

Egy héttel később beleegyezett, hogy feleségül megy hozzá.

A szertartás egyszerű volt. Ofelia és Jimena feketében jelentek meg, mintha temetésen lennének. Apjuk megcsókolta a homlokát, képtelen volt egyetlen szót is találni, amivel helyrehozhatná a sok év emlékét.

Amikor a hintó elindult, Renata nem nézett hátra.

A Forrás egy fákkal szegélyezett sugárút végén bukkant fel: fehér falak, széles folyosók és egy túl sokáig elhagyatott kert.

Doña Mercedes, a házvezetőnő, öleléssel üdvözölte.

– Készen áll a szobád.

Renata Gabrielre nézett.

– A szobám?

– Gondoltam, értékelni fogod, ha van saját kis tered – felelte. – Lassíthatunk.

Azon az estén forró levest és frissen sült kenyeret ettek vacsorára. Renata kiöntötte a vizet, és megriadva felkelt.

Gabriel hozott egy szalvétát.

– Ez víz, Renata.

Eltartott egy ideig, mire leült.

Ekkor megértette, hogy egy csendes házba vinni nem lesz elég ahhoz, hogy ne kelljen várnia egy sikolyra.

Az első néhány hónap kisebb tesztekből állt.

Egy törött pohár, amiért senki sem tett neki szemrehányást. Egy vélemény, amire Gabriel a végéig hallgatott. Egy ajtó, amit becsukhatott anélkül, hogy bárki követelte volna, hogy kinyissa.

Elkezdte újraéleszteni az öreg rózsabokrot.

Gabriel letérdelt mellé, hogy száraz ágakat vágjon, és végül hosszú délutánokat töltöttek poros kézzel.

– Anyám azt szokta mondani, hogy túl sok kérdéssel születtem – vallotta be Renata.

– Szerettem volna találkozni vele.

– Ő is szívesen találkozott volna veled.

Gabriel most látta először féktelenül mosolyogni.

A szerelem ünnepélyes vallomás nélkül érkezett.

Akkor érkezett el, amikor megtanulta felismerni a lépteit. Amikor korán kezdett hazajárni, mert mondani akart neki valamit. Amikor egy esős estén Renata kinyitotta a zongorát, Gabriel pedig az utolsó hangig hallgatta.

Amikor vége lett, megfogta a kezét.

– Nem akarok többé a folyosó másik végén aludni.

Olyan gyengédséggel nézett rá, hogy remegett a hangja.

– Biztos vagy benne?

Renata válaszul megcsókolta.

A következő hónapokban ismét zene töltötte be a házat.

Gyerekeknek is.

Amikor Renata felfedezte, hogy a munkások gyermekeinek órákat kell gyalogolniuk az iskolába, azt javasolta, hogy egy üres raktárat alakítsanak át iskolává.

Gabriel elkészítette az első padokat. Tomás, az igazgató, vett egy táblát. A családok segítettek a falak tisztításában és meszelésében.