Tizennyolc diák érkezett a megnyitó napjára.

Renata krétával felírta a nevét, és feléjük fordult.

Most először egy egész terem várta, hogy mit fog mondani.

Röviddel ezután fáradtnak érezte magát.

Egyik reggel szédült a kertben, és Gabriel a földön ülve, egy virágládának támaszkodva találta.

Behívták Dr. Estebant.

Az orvos megvizsgálta, több kérdést is feltett neki, majd napokkal később visszatért, hogy megerősítse a gyanúját.

Renáta terhes volt.

A kezeit bámulta.

– De azt mondták nekem, hogy ez lehetetlen.

– Ki hallgatta ki, hogy ezt az állítást tehesse?

Renátának eltartott egy ideig, mire válaszolt.

-Senki.

Az orvos becsukta az aktatáskáját.

– Aztán ráerőltettek egy olyan következtetést, amit nem tudhatnak.

Amikor kettesben maradtak, Gabriel letérdelt elé, és a homlokát a kezébe temette.

Renáta sírni kezdett.

– Boldogabb vagy most, hogy feleségül jöttél hozzám?

Felemelte a fejét.

A kérdés jobban fájt neki, mint bármilyen vád.

–Örülök ennek a gyereknek. De nem kellett volna semmit adnod ahhoz, hogy kiérdemeld a szeretetemet.

Olyan szorosan ölelte magához, hogy Gabriel sokáig mozdulatlan maradt, és hagyta, hogy a lány sírjon.

A hír hamarosan elérte korábbi otthonát.

Két héttel később Ofelia és Jimena hívatlanul megjelentek El Manantialban.

Renata a folyosón lévő jegyzetfüzeteket nézegette.

– Szóval hazugság volt – mondta a mostohaanyja anélkül, hogy üdvözölte volna. – Egész végig becsaptál minket.

Gabriel a hír hallatán elhagyta az irodát.

Jimena ment előre.

„Számolnod kellene a hónapokat, Don Gabriel. Talán az a gyerek nem is a tiéd.”

Renata érezte, hogy a régi félelem összeszorítja a torkát.

Egy pillanatra megint az a nő volt, aki az ablak mellett varr, miközben mások eldöntik, mennyit ér.

Gábriel mellette állt.

– Most elmennek.

De Renata megérintette a karját.

Ki kellett mondania.

Lassan felkelt.

„Amikor még nem voltak gyerekeim, azért sértegettek, mert nem voltak. Most azért sértegetnek, mert majd lesz egy. Sosem törődtek az igazsággal.”

Ofélia megpróbálta félbeszakítani.

– Abbahagyom a beszédet ebben a házban – folytatta Renata. – Soha többé nem fogsz így beszélni velem vagy a családommal.

Remegett a hangja. Még így sem állt meg.

– Tomás elkíséri őket a hintóig.

Amikor elmentek, Renata leült, mert a lábai már nem bírták.

Gábriel letérdelt a széke mellé.

– Hallottam – mondta neki.

Sírt, ezúttal minden titkolózás nélkül.

A rágalmazás folytatódott a faluban.

Renata beleegyezésével egy ügyvéd hivatalos figyelmeztetést adott ki és dokumentálta a tanúvallomásokat. Gabriel is beszélni akart az apósával, de Renata úgy döntött, hogy előbb ír neki.

„Nem kell választanod a feleséged és köztem. Azt akarom, hogy hagyd abba a megaláztatásomban való bűnrészességet azzal, hogy hallgatsz.”

Don Ernesto többször is elolvasta a levelet.

Most először nem tudta meggyőzni magát arról, hogy ez nők közötti probléma.

Válaszában elismerte, hogy mit engedett meg. Nem kérte, hogy meglátogathassa a birtokot, vagy találkozhasson leendő unokájával. Egyszerűen ezt írta:

„Tudom, hogy a bocsánatkérés nem teszi semmissé a tetteimet. Úgy akarok viselkedni, ahogy kellett volna.”

Renata megtartotta a levelet.

Még nem álltam készen a válaszadásra.

Fia egy tavaszi reggelen született, hosszú órák után, a bába, az orvos és Gabriel kíséretében.

Emilianonak hívták.

Amikor a karjaiba vették, Renata az ujjával megérintette az arcát.

Gábriel némán sírt mellette.

Az első hetekben a kimerültség együtt járt az örömmel. Voltak álmatlan éjszakák, mindenhol lógó mosnivalók, és suttogó viták arról, hogy ki aludt a legkevesebbet.

Egy kora reggel Renata a férjét a folyosón találta sétálni a gyerekkel.

– Olyan szeme van, mint a tiéd – mondta.

– És a makacsságod.

Gábriel elmosolyodott.

Ez a mindennapi boldogság rendkívülibbnek tűnt számára, mint minden romantikus beszéd, amit valaha hallott.

Hónapokkal később Don Ernesto elvesztette az üzletét. Az adósságok évek óta halmozódtak. Ofelia és Jimena elköltöztek rokonokhoz, őt pedig egyedül hagyták.

Renata tudta, hogy egy bolt hátsó szobájában alszik.

Felajánlotta neki a szállást egy kis házban a birtokon, és hogy vezesse a pajta számláit.

Amikor odaért, a férfi néhány lépésnyire tőle megállt.

– Nem azért vagyok itt, hogy arra kérjelek, felejts el.

– Nem felejtettem el, apa.

Bólintott, szeme megtelt könnyel.

-Tudom.

A kibékülés nem aznap délután történt meg. Hónapokig tartó kitartó munkával, tiszteletteljes látogatásokkal és apró ígéretekkel kezdődött, amelyeket végül betartott.

Aztán egy olyan fenyegetés jelent meg, amire senki sem számított.

Doña Amalia, Renata első férjének édesanyja értesült a szülésről.

Évekig volt menyét hibáztatta mindenért, amit elvesztett. Most azt állította, hogy Emiliano az unokája lett volna.

Levelet küldött, amelyben követelte, hogy láthassa.

Renata nemmel válaszolt.

Megérkezett egy második, nyugtalanítóbb levél. Gabriel átadta a hatóságoknak, és figyelmeztette a birtok gondnokait, hogy ne engedjék be a nőt.

Az aratóünnep alatt azonban Amáliának sikerült átjutnia a kapun a vendégek szekerei között.

Egy kendőt viselt, ami eltakarta az arcát, és fizetett egy kocsisnak, hogy várja meg az istálló mögött.

Renata Emilianoval volt a teraszon, amikor kiabálásokat hallott az asztalok közelében. Egy parázstartó felborult.

Míg több férfi a parazsat oltotta, Amália hátulról közeledett.

Renata brutális vonzást érzett.

Mielőtt még felfogta volna, mi történik, az asszony a gyerekkel az istálló felé rohant.

– Emiliano!

Gábriel megfordult, amikor meghallotta.