Hajnali 1-kor a csengőm nem udvariasan szólt, hanem kétségbeesett, őrjöngő ritmusban, mint amikor egy golyó üvegbe csapódik. Amikor kinyitottam a nehéz tölgyfaajtót, és megláttam a lányomat vérezni a verandámon, elfelejtettem minden bűntény helyszínét, amit valaha túléltem.
A lányom, Emma, a verandámon állt. Huszonhét éves volt, mezítláb, és annyira hevesen remegett, hogy a térdei összekoccantak. Az ajka felrepedt, egy szaggatott könnycsepp sötét vérrel telt. Az egyik szeme ijesztő, foltos lilára dagadt. Esővíz csorgott át kócos haján, és le szakadt szürke pulóvere gallérján.
Emma összerezzent a nevére. Ez elég válasz volt.
Átkaroltam remegő vállát, készen arra, hogy magamhoz húzzam és kizárjam a világot. De mielőtt áthúzhattam volna a küszöbön, a halogén fényszórók vakító fénye áthatolt a sötétségen.
Egy hatalmas fekete terepjáró dübörgött végig a csendes külvárosi utcámon, csikorgó kerekekkel, ahogy vadul átugrott a járdaszegélyen, és becsapódott a parkoló autóba pont a házam előtti gyepre.
A vérem jéggé változott, de az edzésem úgy lángolt, mint a száraz gyújtós.
A vezetőoldali ajtó kivágódott. Tyler kilépett az esőbe. Egy szabott öltönyt viselt, ami többe került, mint az első autóm, a nyakkendője tökéletesen meg volt kötve, az állkapcsát arrogáns, megfoghatatlan düh feszítette. Nem úgy nézett ki, mint aki épp megverte a feleségét. Úgy nézett ki, mint egy vezérigazgató, akit egy meghibásodott eszköz okoz kellemetlenségnek.
– Emma! – parancsolta Tyler, hangja áthatolt a mennydörgésen. – Szállj be a kocsiba! Epizódod van. Hazamegyünk.
Emma felnyögött, arcát a vállamba temette, ujjai karmokként vájtak a hátamba.
Nem hátráltam. Gyengéden magam mögé löktem Emmát, a biztonságos előcsarnokba, majd kiléptem az eső áztatta verandára. A hideg szél átjárta a köntösömet, de én nem éreztem. A derekam mögé nyúltam, és kezem a szolgálati revolverem hideg, ismerős markolatát fonta – a Smith & Wessonét, amit a nyugdíjba vonulásom óta olajozva és töltve tartottam.
– Lépj még egyet a birtokomra, Tyler – mondtam, és épp annyira emeltem fel a fegyvert, hogy a tornác fénye megvilágítsa az acélcsövet. – És hullazsákban távozol. Ez nem fenyegetés. Ez biológiai garancia.
Tyler megdermedt a járda felénél. Az arrogáns vigyor megtorpant, helyét egy őszinte, számító óvatosság váltotta fel. A fegyverre nézett, majd a szemembe. Rájött, hogy nem egy rémült anyával van dolga; egy veterán rendőrrel, aki pontosan tudja, hová kell céloznia.
– Hibát követsz el, Lisa – gúnyolódott Tyler, és megadásképpen felemelte a kezét. – Azt hiszed, megvédheted? Enyém a megye bíráinak fele. Enyém a rendőrfőnök. Te egy nyugdíjas öregasszony vagy, ízületi gyulladással és hőskomplexussal. Ha végzek veled, még nyugdíjad sem lesz.
„Le a gyepről!” – parancsoltam, és visszahúztam a kalapácsot a hüvelykujjamból. A fémes kattanás elég hangos volt ahhoz, hogy visszhangozzon.
Tyler lassan hátrált, meg sem szakítva a szemkontaktust. Visszamászott a terepjárójába. „Jövök érte!” – kiáltotta a nyitott ablakon keresztül. „És te semmivel sem tudsz megállítani.”
Hátramenetbe kapcsolt az autóval, és elszáguldott a viharba.
Behátráltam a házba, becsaptam az ajtót, eltoltam a reteszt, a láncot és a második emelet zárját. Emmához fordultam, a szívem kalapált.
A padlón ült, és szakadt pulóverét szorongatta. De már nem csak dideregni kezdett. Benyúlt a sportmelltartója bélése alá, és előhúzott egy elegáns, titán pendrive-ot.
– Nem csak úgy elszaladtam, anya – suttogta Emma, és könnyek szöktek a duzzadt szemébe. – Bementem a széfjébe, amikor elájult. Elvittem. Az egészet.
Elállt a lélegzetem. „Mi van rajta, Emma?”
– Minden – mondta remegő hangon. – A fantomcégek. A városi tanácsnak befizetett kenőpénzek. A pénz, amit a családon belüli erőszakkal foglalkozó jótékonysági szervezetektől lopott. De… titkosítva van.
Mielőtt felfoghattam volna, mit lopott, a ház lámpái hevesen pislákoltak. Hangos, gépies kattanás visszhangzott az oldalsó udvar felől.
Az egész ház azonnal teljes, fojtogató sötétségbe borult. A hűtőszekrény zümmögése elhalt. A Wi-Fi router kikapcsolt.
Nem ment el. Csak megkerülte a háztömböt, hogy elvágja a fővezetéket.
Csapdába estünk.
A teljes sötétség fizikai súly. Nyomódik a dobhártyádra, és sűrűnek érződik tőle a levegő.
– Anya? – nyöszörögte Emma a koromsötétben.
– Maradjatok alacsonyan. Ne mozduljatok! – suttogtam, teljes mértékben az izommemóriámra hagyatkozva. Érzésből nyúltam be a folyosói szekrénybe, és elővettem a taktikai zseblámpámat és a revolveremhez való másodlagos tárat. Lekapcsolva tartottam a villanyt. Ha Tyler emberekkel vette volna körül a házat, egy ablakon átsuhanó zseblámpa-sugár célponttá tenne minket.
Átosontam a házon, minden ablakra behúztam a nehéz sötétítő függönyöket, és ellenőriztem minden zárat. A nappali redőnyének egy résén keresztül láttam az árnyékokat. Két sötét esőkabátos férfi állt a hátsó udvarom szélén, és a fasor közelében járkáltak fel-alá. Tyler kihívta a szerelőit. Arra vártak, hogy pánikba essünk, és kirohanjunk a hátsó ajtón a karjaikba.
– Fel kell fejtenünk ezt a meghajtót – suttogtam, miközben Emmát bevezettem az ablaktalan belső fürdőszobába. Bezártam az ajtót, végül felkattintottam a zseblámpát, és a mosogatóra helyeztem, hogy kemény, halvány fényt vessen ránk. Odaadtam neki a személyes, akkumulátoros laptopomat.
„Betöri az ajtókat” – pánikolt Emma, a keze annyira remegett, hogy alig tudta kinyitni a laptopot.
„Az ajtóim megerősített acélból vannak, drágám. Egy órán át kitartanak. De pontosan tudnunk kell, mi van a birtokunkban, mielőtt kihúzást kérünk. Szükségünk van erőtartalékra.”
