Felnézett rám, vörös, vérben forgó szemei egy csepp együttérzésért könyörögtek, valami apró, hosszan tartó elismerésért közös történelmünk iránt.
– Most már csak maradéka van – mondta, és az irónia fojtogató volt.
Ránéztem a férfira, aki passzívan nézte, ahogy anyja egy szöszös szemetet nyújt át ártatlan fiamnak. Ránéztem a férfira, aki megpróbálta ellopni a nehezen megszerzett jövőmet, és állandó pénzügyi szolgaságba zárni.
– Mondj valamit Carolnak – mondtam. A hangom dermesztően tiszta volt, áthatolt az eső zaján.
Ryan felnézett, elállt a lélegzete, kétségbeesetten várta, mit mondhatok az utolsó szóra.
„Mondd meg neki, hogy remélem, megfullad a csontjaitól.”
Hátraléptem a Sovereign Salon ragyogó, meleg fényébe. Behúztam a nehéz üvegajtót, és egy éles, határozott kattanással bezártam, Ryant pedig teljesen egyedül hagytam a hideg, könyörtelen sötétségben.
Hátat fordítottam a múltamnak, és a szalon hátsó részébe sétáltam, belépve a hangszigetelt, privát irodámba. A mahagóni tárgyalóasztal közepén egy hatalmas, gőzölgő ezüsttál állt, amelyet kifejezetten a mai esti ünnepségre rendeltem.
Három egész, pompás maine-i homár, élénk bíborvörösen, meleg, aranyló fokhagymás vajban csöpögve.
Leo izgatottan rohant be az irodába, szeme felcsillant a lakoma hatalmas voltától. Leült mellém a bőrfotelbe, mohón megragadott egy fémtörő szerszámot, arca hatalmas, könnyed mosolyra húzódott.
„Kész vagy, anya?” – kérdezte tiszta, hamisítatlan örömmel.
Felvettem a legnagyobb, legszaftosabb ollót. Elégedett reccsenéssel feltörtem a kemény héjat, kivettem a hibátlan, érintetlen húst, és közvetlenül a fiam tiszta porcelántányérjára helyeztem.
– Igen, kicsim – mosolyogtam, és éreztem, ahogy a teljes szabadság mély, törhetetlen súlya gyönyörűen rátelepszik a lelkemre. – Végre készen állunk az evésre.
