El kellett volna kísérnie az esküvőre, de a nő azt mondta neki, hogy menjen csak el.

Az esküvője reggelén az udvar közepén a szekér, amivel Elisa Montañót a templomba kellett volna vinnie, elvesztette az egyik kerekét.

A tengely a földre csapódott, a lovak megriadtak, Doña Rosa, Elisa anyja pedig mindkét kezét a fejéhez kapta.

–Fél óra múlva kezdődik a szertartás! Benjamin már biztosan várja.

A munkások megpróbálták felemelni a kocsit, de a tengelye is eltört. A javítása több órát vett igénybe.

Tomás Rivas, a ranch felügyelője, parancsra sem várva felnyergelte a lovát.

– El tudom vinni őt.

Doña Rosa a lánya fehér ruhájára nézett.

– Lóháton?

– Csak így lehet időben odaérni.

Elisa 27 éves volt, és egész délelőtt azt hajtogatta magának, hogy Benjamin Morához hozzámenni a helyes döntés. Mégis, amikor Tomás a kezét nyújtotta neki, a szíve olyan erővel vert, amit akkor nem érzett, amikor arra a férfira gondolt, aki az oltárnál várta.

Felhúzta a szoknyáját, felmászott Tomás mögé, és átkarolta a derekát.

Még egyikük sem tudta, hogy mielőtt a harangok elhallgatnának, Elisa megkéri, hogy lovagoljon az ellenkező irányba.

A Rancho Las Golondrinas Chihuahua állam San Miguel del Llano külvárosában feküdt. Elisa apjáé volt két évvel korábbi haláláig. Don Julián Montaño egy jelzáloggal terhelt ingatlant, egy megcsappant szarvasmarha-csordát és számos, az aszályos időszakok alatt felhalmozott adósságot hagyott hátra.

Doña Rosa minden évben állatokat adott el, hogy kifizesse a kamatot, de a tőkeösszeg alig csökkent. Amikor a bank bezárt, váltóit a Mora Mercantile House-nak adták el, amely a régió egyik leggazdagabb kereskedőjének a tulajdonában volt.

Röviddel ezután Benjamin Mora elkezdte látogatni a ranchot.

Fiatal volt, a fővárosból hozott frakkokat viselt, és tudta, hogyan kell kellő udvariassággal beszélni, hogy bizalmat keltsen. Amikor megkérte Elisa kezét, megígérte, hogy a szertartás után elengedi Las Golondrinas összes adósságát.

Mindenki áldásnak tekintette a javaslatot.

Elisa beleegyezett, mert úgy hitte, hogy az ő felelőssége megmenteni anyja otthonát. Soha nem mondta, hogy szereti Benjamint. Benjamin sem kérdezte meg tőle.

Csak Tomás nem volt hajlandó megünnepelni az eljegyzést.

35 éves volt, és 17 évesen érkezett a tanyára, amikor még család és föld nélkül született fiú volt. Don Julián megtanította neki a mesterséget, és végül rábízta a szarvasmarhák gondozását.

Tomás tanította meg Elistát lovagolni. Évekkel később, amikor Elisa visszatért egy beteg nagynénje ápolásából Durangóból, mindketten rájöttek, hogy gyermekkori barátságuk valami mássá vált. Egyikük sem merte ezt kimondani.

Vagyon nélküli munkás volt. A nő a főnök lánya.

Amikor Elisa bejelentette az eljegyzését, Tomás bólintott, felállt az asztaltól, és az éjszaka hátralévő részét az istállóban töltötte, úgy téve, mintha egy széket javítana, aminek semmi szüksége sem volt javításra.

Most a templom felé lovagolt, cipelve a szeretett nőt, hogy egy másik férfinak adja.

Az első pár kilométer csendben telt.

– Beszélhetnél velem – mondta Elisa. – Túl régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy idegenként utazgassunk.

– Nem értem, mi értelme lenne beszélgetni, tekintve, hová megyünk.

– Ez egy rossz kifogás.

Tomás megszorította a gyeplőt, de válasz nem érkezett.

Elisa a kerítésekre és a mesquite fákra nézett, amelyek között már annyiszor sétáltak együtt.

– Azt hiszed, hibát követek el?

– Nem az én dolgom eldönteni, hogy kivel kell összeházasodnod.

A válasz fájt, mert nem igazán a kérdésre adott választ.

Később újra próbálkozott.

– Ha te lennél az, aki a templomban várakozik, azért szeretnéd, hogy eljöjjek, mert szeretlek, vagy mert szükségem van a pénzedre?

Tomás válla megfeszült.

– Ma ne tegyél fel nekem ezt a kérdést.

– Csak ez a nap számít.

A templomtorony feltűnt az út végén. A harangok már zúgtak. Elisának megkönnyebbülést kellett volna éreznie, de mély fájdalom telepedett a szívére.

Ahogy közeledett, meglátta Benjamint a lépcsőn, amint apja egyik könyvelőjével beszélgetett. Egyikük sem vette észre az érkezését.

Elisának sikerült meghallania egy mondatot.

„Amint aláírod a házassági anyakönyvi kivonatot, a váltók és a ranch a mi felügyeletünk alá kerülnek. Édesanyádnak el kell fogadnia az új feltételeket, akár akarja, akár nem.”

A könyvelő idegesen körülnézett.

– És mi van, ha felfedezi, hogy bizonyos mennyiségeket megváltoztattak?

– Az esküvő után már túl késő lesz.

Elisa úgy érezte, kifogyott a levegőből.

Tamás kissé elfordította a fejét.

—Mi történik?

Benjaminra nézett, a templomot megtöltő vendégekre, és az ellenkező irányba elnyúló útra.

Aztán szorosabban átkarolta Tomás derekát.

– Tovább lovagolni.

– Ott van a templom.

-Tudom.

– Elisa, ha ezt tesszük, nem lesz módunk úgy tenni, mintha késés lett volna.

– Nem akarok színlelni. Fordulj meg.

Tomás nem kérdezett többet. Meghúzta a gyeplőt, és a ló hirtelen megfordult.

Benjamin meghallotta a zajt, felnézett, és az út felé rohant.

– Elisa! Gyere vissza azonnal!

A vendégek elhagyták a templomot, miközben a fehér ruha porfelhőként tovatűnt.

Tomás elvezette Elisát Doña Jacinta Aldrete, egy erős akaratú özvegyasszony kis farmjára, aki néhány kilométerre lakott a falutól. Az asszony ránézett a menyasszonyi ruhára, és kérdés nélkül kinyitotta az ajtót.

– Megszöktél a templomból?

-Igen.