1. RÉSZ

„A citromos víz a családé, Elena asszony! Ha szeretne, a vízcsap ott van.”

A menyem, Vanessa, ezeket a szavakat mondta, miközben két pohár friss vizet tett az asztalra. Az egyik neki, a másik a fiamnak, Danielnek szólt. Az üres poharamra meredtem, és vártam, hogy valamelyikük reagáljon.

Daniel lenézett, és folytatta a hús felszeletelését.

Azon az estén rájöttem, hogy hatalmas hibát követtem el: két és fél évet töltöttem azzal, hogy két olyan embert tartsak el, akik már amúgy is idegenként kezeltek a saját otthonomban.

Elena Morales vagyok, 63 éves és Zapopanban, Jaliscóban élek. 31 évig dolgoztam könyvelőként egy mérnöki cégnél. A férjem, Arturo, nyolc évvel ezelőtt elhunyt, rám hagyva egy házat, amelyet nagy áldozattal építettünk.

Három hálószobája, egy rózsabokrokkal teli kertje és egy különálló kis lakása van a ház hátuljában.

Az a ház mindig is a büszkeségem volt.

Amíg a fiam és a felesége el nem kezdték úgy kezelni, mintha az övék lenne.

Az egész akkor kezdődött, amikor Daniel bevallotta nekem, hogy túl sokat emelkedett a lakásbérleti díja. Bár mindketten dolgoztak, nem tudtak eleget félretenni, hogy házat vegyenek.

„Anya, úgy érezzük, csak azért dolgozunk, hogy kifizessük a számláinkat” – mondta nekem.

Meghatódva láttam, hogy aggódik.

Aztán megoldást kínáltam nekik.

– Lakj egy évig nálam lakbér nélkül. Beköltözhetek a hátsó lakásba. Így spórolhatsz a befizetésre.

Daniel izgatottan megölelt.

Vanessa még a második anyjának is nevezett.

Milyen érdekes emlékezni ezekre a szavakra.

Az első év gyorsan eltelt. Aztán jött a második. Mindig volt valami ok arra, hogy ne költözzön el: egy új autó, egy nyaralás, egy váratlan adósság, vagy egy Vanessa szerint elengedhetetlen kiadás.

Közben továbbra is fizettem a villanyt, a vizet, a gázt, az internetet és a szupermarket nagy részét.

Ezenkívül ingatlanadót, javítási és karbantartási díjakat is fizetett.

Soha egyetlen pesót sem kértem tőlük.

De Vanessa kezdett megváltozni.

Először abbahagyta az üdvözlést. Aztán elkezdett idegeskedni, amikor bementem a fő konyhába. Végül megjegyzéseket tett arra, milyen kellemetlen egy anyóssal élni, aki nem tiszteli a magánéletet.

A saját otthonom magánélete!

A problémák elkerülése érdekében elkezdtem szinte az egész napomat a kis lakásomban tölteni.

Csak akkor mentem fel, amikor Daniel vacsorára hívott, vagy amikor hétvégenként meglátogatott minket az unokám, Lucia, az első házasságából származó lánya.

Azon a szombat estén Dániel sült húst készített.

Vanessa citromos-mentás vizet készített egy recept alapján, amit a néhai férjem írt évekkel ezelőtt.

Amikor láttam, hogy csak két pohárral szolgál fel, azt hittem, elterelődött a figyelme.

– Vanessa, megosztanál velem egy kicsit? – kérdeztem kedvesen.

Mosolygott.

– Már mondtam, Elena asszony. Ez a családé.

– És én mi vagyok?

– Azért élsz itt, mert ezt megengedjük. Ne keverd össze a dolgokat.

Éreztem, hogy a szívem kihagy egy ütemet.

Ránéztem Danielre.

Egyáltalán semmit sem mondott.

Lassan felkeltem, megköszöntem a vacsorát, és visszamentem a lakásomba.

Ott bekapcsoltam a számítógépemet és megnyitottam a banki bizonylatokat.

Évekig vezettem mások beszámolóit. Azon az estén úgy döntöttem, hogy átnézem a sajátjaimat.

És rájöttem, hogy csak a szolgáltatásokért és az élelmiszerekért hónapok óta majdnem kilencezer pesót fizettem havonta.

De mielőtt lemondtam volna az első kiadást, meghallottam Vanessa hangját a nyitott konyhaablakban.

– Daniel, már beszéltem anyámmal. Jövő hónapban ideköltözik. Anyád bezárkózhat a kis szobájába hátul.

A fiam reakciója még rosszabb volt.

2. RÉSZ

– Csinálj, amit akarsz, Vanessa – felelte Daniel. – Csak nem akarok még egy vitát anyámmal.

Mozdulatlanul álltam az ablak mögött.

A fiam tudta, hogy az anyósa hozzám akar költözni, és eszébe sem jutott, hogy megkérdezze tőlem.

Nagyon keveset aludtam aznap éjjel.

Vasárnap, reggel nyolc óra előtt bejelentkeztem az internetszolgáltatóm alkalmazásába. A szolgáltatás a nevemen volt, és havi 899 pesót fizettem egy nagy sebességű csomagért, amit Vanessa az otthoni munkavégzéshez kért.

Megváltoztattam a hálózati jelszavamat, és áthelyeztem a modemet a lakásomba.

Daniel kilenc órakor megjelent.

– Anya, mi történt az internettel? Vanessának prezentációt kell készítenie.

– Az internetem tökéletesen működik.

Az asztalomon lévő modemre nézett.

– Megadnád nekünk a jelszót?

-Nem.

– Anya, ezt nem teheted!

Tegnap este hallottam, hogy valaki mást terveznek beköltöztetni a házamba anélkül, hogy megkérdeznék. És tegnap Vanessa emlékeztetett, hogy nem vagyok a családja része. Azt hiszem, itt az ideje, hogy mindketten fizessünk a saját szolgáltatásainkért.

Dániel hallgatott.

„Internetet kaphatsz a nevedre” – tettem hozzá. „Addig is vannak kávézók, ahol van wifi.”

Húsz perccel később Vanessa kiviharzott.

Hétfőn átnéztem az összes automatikus terhelést. Lemondtam a szupermarket-előfizetésüket, elkülönítettem a személyes kiadásaimat, és tájékoztattam Danielt, hogy a következő számlázási ciklustól kezdve neki kell majd fizetnie a főépület közüzemi szolgáltatásait.

Nem akarta víz és villany nélkül hagyni őket. Egyszerűen csak abbahagyta az életük támogatását.

Pénteken, amikor Vanessa felfedezte, hogy a heti kamrarendelése nem érkezik meg, megjelent az ajtómon.

–Ez nevetséges! Viccért büntet minket!

„Egy vicc mindenkit megnevettet, Vanessa. Én nem nevettem.”

– Mi tartjuk karban ezt a házat. Takarítunk, gondozzuk a kertet, és rendbe tesszük.

Elővettem egy nyugtákból álló mappát.