– Az új vízmelegítő tizennégyezer pesóba került. A vízszigetelés huszonkétezerbe. Én fizetem a kert karbantartását. Én fizetem az ingatlanadót és a javításokat is. Pontosan a ház melyik részét tartja karban?

Az arckifejezése megváltozott.

– Dániel! – kiáltotta. – Mondd meg anyádnak, hogy túloz!

A fiam megjelent mögötte.

Most először nem kért meg, hogy adjam fel.

– Vanessa, menjünk – mormolta.

Két nappal később kaptak egy levelet.

Konzultáltam egy ügyvéddel, hogy szabályosan felmondhassuk a házra vonatkozó ingyenes kölcsönt. Felajánlotta nekik, hogy havi huszonkétezer pesóért kötnek bérleti díjat – ami elfogadható összeg egy hasonló házért a környéken –, vagy a közölt törvényes határidőn belül kiköltöznek.

Elfogadhatnának egy harmadik alternatívát is: visszakapnám a főépületet, ők pedig ideiglenesen kibérelhetnék a hátsó kis lakást.

Vasárnap jöttek össze.

– Anya, nem tudunk huszonkétezer pesót fizetni – mondta Daniel.

–Akkor biztosan van megtakarításuk a költözéshez. Harminc hónapja nem fizettek lakbért.

Különös volt a csend.

– Mennyit spóroltak? – kérdeztem.

Vanessa összeszorította a száját.

Dániel szinte suttogva válaszolt:

– Semmi, anya. Gyakorlatilag semmink sincs.

Nehezen tudtam lélegezni.

Harminc hónapnyi segély. Több százezer pesót tudtak megtakarítani.

És semmijük sem volt.

De a legrosszabb még hátra volt.

Megszólalt a csengő a főbejáratnál.

Vanessa az órájára nézett és elsápadt.

Amikor kinyitottam az ajtót, az anyját, Patriciát találtam egy sofőr kíséretében, aki éppen bőröndöket és dobozokat kezdett kipakolni egy furgonból.

– Elena, annyira jó, hogy itt vagy! – kiáltotta Patricia. – A lányom azt mondta, hogy már beleegyeztél, hogy átengedd nekem a nagy hálószobát.

-Hogy?

Patricia elővette a telefonját.

– Nézd, itt az üzenet, amiben megerősíti, hogy egyetértesz.

Olvastam a beszélgetést.

És amikor az utolsó mondathoz értem, rájöttem, hogy Vanessa hónapok óta valami sokkal megalázóbbat készített elő, mint az a vacsora.

3. RÉSZ

Az üzenet, amit Vanessa küldött az anyjának, így szólt:

„Ne aggódj Elena miatt. A ház gyakorlatilag már a miénk. Daniel az egyetlen fia, és egy nap minden az övé lesz. Már megszokta, hogy hátul lakik, szóval nincs oka beleavatkozni. Gyere csak, mi vagyunk itt a felelősek.”

Alább egy újabb üzenet következett, amitől a hideg kirázott.

„Különben is, már 63 éves. Ebben a korban hálásnak kellene lennie, hogy kényelmes helyen lakhat, ahelyett, hogy idősek otthonába küldenénk.”

Háromszor olvastam el ezeket a szavakat.

Nyolc éven át éltem együtt a férjem elvesztése okozta fájdalommal. Betegséget, anyagi gondokat és végtelen magányos éjszakákat kellett elviselnem.

De soha nem gondoltam volna, hogy az a nő, akit lányként fogadtam, a halálomra vár, hogy átvegye az irányítást a házam felett.

Visszaadtam a telefont Patríciának.

– Asszonyom, azt hiszem, félreértés történt. Ez a ház nem Vanessáé vagy Danielé. Az enyém. És senki sem költözhet ide.

Patrícia szeme tágra nyílt.

– De a lányom biztosított róla, hogy egyetértesz.

– Hazudott neki.

Vanessa kirohant a folyosóról.

– Anya, tedd el azt a telefont!

Patrícia hátrébb lépett.

– Vanessa, mit jelent ez?

A menyem haraggal és kétségbeeséssel vegyes tekintettel nézett rám.

– Nincs jogod visszanézni a magánbeszélgetéseket!

– Édesanyád önként mutatta meg nekem az üzeneteket, mert biztosítottad róla, hogy beleegyeztem.

– Hát, nem akkora ügy! – felelte. – Van elég hely a házban. Anyukám egyedül van, és társaságra van szüksége.

Keresztbe fontam a karjaimat.

– Én is egyedül voltam, amikor megérkeztél. Emlékszel, hová küldtek lakni?

Vanessa nem válaszolt.

„Egy kis lakásba költöztem, hogy segítsek neked pénzt megtakarítani. Soha nem kértem tőled lakbért. Soha nem kértem tőled javításokat. És most úgy alakult, hogy te döntheted el, ki lakhat a hálószobámban.”

Daniel még mindig mögötte állt.

Egyenesen ránéztem.

– Fiam, kérdeznem kell valamit. Tudtad, hogy a feleséged az anyjának ígérte a szobámat?

Végigfuttatta a kezét az arcán.

– Anya, tudtam, hogy erről beszélnek, de azt hittem, Vanessa majd beszél veled.

– És amikor tegnap este azt mondta neked, hogy bezárva maradhatok hátul?

Lehajtotta a fejét.

– Nem kellett volna megengednem.

– Nem ezt kérdeztem tőled, Daniel. Azt kérdeztem, miért nem mondtál semmit.

A hallgatása válasz volt.

Aztán rájöttem, hogy nem csak Vanessával volt a baj.

Ő volt az a férfi is, akit arra neveltem, hogy tisztelje másokat, és aki túl sokáig hagyta, hogy a felesége tiszteletlenül viselkedjen velem.

Patricia remegő hangon közbeszólt.

– Elena, elnézést kérek. Nem jöttem volna, ha tudtam volna, hogy nem tudsz róla.

Ránézett a dobozokra, amiket a sofőr hagyott a járdán.

– Vanessa azt mondta, hogy mindannyian egyetértettünk.

„Anya, te ne kezdd!” – tiltakozott Vanessa.

– Ne beszélj így velem – felelte Patricia. – Rábeszéltél, hogy hagyjam el a bérelt lakást, mert biztosítottál róla, hogy itt lesz otthonom. És most kiderült, hogy még a tulajdonost sem kérdezted meg?

A menyem most először nem tudott megszólalni.

Megkértem a sofőrt, hogy tegye vissza a dobozokat a teherautóba. Patriciának ideiglenes megoldást kellett találnia, de nem akart a beleegyezésem nélkül a házamban élő újabb személlyé válni.

Vanessa robbant fel.

– Milyen önző vagy! Van egy hatalmas házad, és inkább látnád üresen, mint hogy a saját családodon segíts!

Odaléptem hozzá.