1. RÉSZ
– Hagyd itt, és ne hívj többé. Megtettem a magamét azzal, hogy idehoztam; nem megyek vissza érte.
Ezt mondta a férfi, amikor hétfőn reggel fél 9-kor belépett az idősek otthonába, miközben az anyját a pult felé tolta, mintha egy útjában álló csomagot adna át.
Az irodám ablakából láttam, ahogy a fekete terepjárója megáll a mentőautó bejárata előtt. Kiszállt, telefonált, kinyitotta a hátsó ajtót, és kihúzott egy alacsony, ősz hajú nőt, aki egy bézs kabátot viselt, ami túl vastag volt a guadalajarai hőséghez képest. Aztán egy kockás táskát dobott a földre.
– Julián Salgado vagyok – jelentette be, amikor kiszálltam a kocsiból. – Itt vannak a dokumentumaid és hat hónapra elegendő pénzed. Azonnal fogadd. Megbeszélésem van.
„Először is beszélnünk kell az anyjával, és fel kell mérnünk, milyen ellátásra van szüksége” – válaszoltam.
„Mentálisan ép. Sétál, eszik magától, és senkit sem zavar, amíg te nem veszed figyelembe a drámáját. És kérlek, ne add meg neki a telefonszámomat. Képes naponta hússzor is felhívni.”
Az idős asszony, aki egy virágcserép mellett állt, lesütötte a tekintetét.
– Juliancito, azt mondtad, hogy egy nyugalomra érkezünk, csak néhány hétre…
– Anya, ne kezdd már. Itt a kajád és a tévéd. Mit akarsz még?
Lépett egyet előre, hogy bekösse az ingujját. Aztán szétnyílt a kabátja, és megláttam a mellkasán viselt brosst: egy ezüst szitakötőt, zöld kővel, amelynek bal szárnya törött.
Leejtettem a tollamat.
Ismertem azt a szitakötőt. Harminc évvel korábban majdnem egy órán át néztem a buszon, anyám ölében ülve. Hatéves voltam, és megkérdeztem, hogy egy szitakötő tud-e repülni törött szárnnyal. Elhúzta a kezem.
– Ne nyúlj hozzá, mert csak tönkreteszed.
1996 februárja volt. Apám elhagyott minket, anyám pedig hónapok óta nem kapott fizetést a gyárban, ahol dolgozott. Julián, aki négy évvel idősebb nálam, egy családi ismerőssel várt egy autóban. Emlékszem, ahogy néztem, ahogy jégkrémet eszik, miközben anyám egy szürke kapuval ellátott épület felé vezetett.
Azt hittem, meglátogatunk valakit.
Egy irodában egy nő megkérdezte, hogy vannak-e rokonai, akik segíthetnének. Anyám rám sem nézve így válaszolt:
„A fiam elég nekem. A lány csak teher. Hadd gondoskodjanak róla itt.”
Egy tamarind cukorkát adott a kezembe, és elment. Utánafutottam, amíg egy gondozó meg nem állított. Annyiszor kiabáltam, hogy „Anya!”, hogy elment a hangom. Nem fordult meg.
Ugyanez a nő állt a ház bejáratánál, amelyet a férjemmel évek kemény munkájával építettünk. Nem ismert fel engem. Számára én még mindig egy kislány voltam, aki három évtizeddel ezelőtt eltűnt.
„Te vagy a főnök?” – kérdezte arrogánsan. „Külön szobát szeretnék. A fiam üzletember, és bármit kifizet.”
Lehajoltam, felvettem a tollat, és lassan vettem a levegőt.
– Mariana Rivas vagyok, a Casa Serena igazgatója. Gondoskodni fogunk magáról, Elena asszony.
Julian elbúcsúzás nélkül távozott. Az üvegajtók becsukódtak mögötte, és anyám még mindig büszkén mormolta:
– A fiam az egyetlen dolog, amim van ezen a világon.
Kevesebb mint két méterre voltam tőle. És még mindig nem tudtam, hogy még a hónap vége előtt döntenem kell, hogy megmentem-e a nőt, aki úgy döntött, hogy elhagy engem.
2. RÉSZ
Az első héten Elena Salgado csatatérré változtatta a Casa Serenát. Kritizálta a levest, sértegette Patriciát, az ápolónőnket, és követelte, hogy cseréljük le a szobatársát, Doña Beatrizt, egy nyolcvanéves nyugdíjas tanárnőt.
– Nem azért jöttem ide, hogy egy idős idegennel osztozzak meg egy szobát.
– Akkor hasonlítunk – felelte Beatriz anélkül, hogy felnézett volna a keresztrejtvényéből. – Én sem kértem, hogy egy goromba hölggyel éljek együtt.
Anyám naponta fenyegetőzött Juliánnal, hogy felhívja, és bezáratja a vállalkozásunkat. Egyik délután ránézett az oklevelemre és Lupita néni, a nevelőnőm fényképére, és kikotyogta:
–Olyan fiatal, és már rendező. Fogadok, hogy egy gazdag férj ezüsttálcán adott neked mindent.
Nem tudta, hogy Andrés, a férjem, személyesen javította meg a régi épület tetejét, és azt sem, hogy dupla műszakban dolgoztam ápolónőként, hogy kifizessem a kölcsönt. Azt sem tudta, hogy Lupita néni gyerekkorom óta újra és újra mondogatta nekem: „Csak azért, mert valaki elhagy, nem jelenti azt, hogy neked is el kell hagynod másokat.”
A Julián által hátrahagyott boríték nem volt elég hat hónapra. Alig fedezte az egyet. Többször is felhívtuk, végül letiltotta a lakcímhez tartozó számot.
Szombaton Elena kölcsönkért egy mobiltelefont, hogy megpróbálja elérni. Senki sem vette fel. Végül felhívta Doña Carment, a szomszédját a régi lakóházából. Hallottam, hogy elhalkul a hangja:
–Hogy érted azt, hogy eladta? Ki lakik ott most? És a fotóimat, Carmen? Hová tette anyám holmiját?
Még a hívás vége előtt összeesett.
Veszélyesen magas volt a vérnyomása. Aktiváltuk a sürgősségi protokollt, hívtuk a mentőket, és az orvosi vizsgálat után aznap éjjel vele maradtam. Hajnali háromkor sírt álmában.
– Marianita, bocsáss meg. Vissza akartam jönni érted…
Úgy éreztem, megszakad a szívem. Harminc év telt el anélkül, hogy kerestek volna, és még mindig tudtam a nevem.
Reggel megkérdezte, miért nem hagytam békén.
– Mert itt senkit sem hagynak gondtalanul, ha beteg – válaszoltam.
