Biztonságban vagy?
–Oktatást, pénzt, sőt még esküvőt is adtam neki. Elvitte a házamat és a fényképeimet. Ha hallgatok, a szüleim földjét is eladja.
Panaszt nyújtottunk be és elindítottuk a visszavonási eljárást. Bankszámlakivonatokat és értékesítési dokumentumokat kértünk. Senki sem ígért azonnali megoldást.
Julián ügyvédjén keresztül válaszolt, azt állítva, hogy Elena dezorientált, és szüksége van rá, hogy döntéseket hozzon helyette. Csatoltak egy magán orvosi jelentést, és bejelentették, hogy pénteken eljön, hogy elvigye a lányt.
Robles független geriátriai és neuropszichológiai vizsgálatot szervezett. Elena emlékezett a dátumokra, a gyógyszerekre, sőt még a Julián vállalkozásáért fizetett összegekre is.
– Ami engem illet, az a szomorúság, doktor úr – mondta, miután befejezte. – Ne higgyen nekem egy gondolkodni képtelen nőt.
A szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy megértette a döntéseit. Robles elmagyarázta, hogy Juliánnak jogi eljárásra lesz szüksége, nem csupán egy megvásárolt jelentésre, hogy bármilyen intézkedést hozhasson ellene.
Csütörtök este, miközben a holmimat pakoltam, anyám kopogott az ajtón. Ez volt az első alkalom, hogy engedély nélkül lépett be.
„Honnan szerezte azt a sebhelyet az állán?” – kérdezte.
–Ötéves koromban elütött egy hinta.
Az ajkai kissé szétnyíltak maradtak.
– Egy gyárudvarban?
Alig bólintottam.
– És a neved Mariana… – mormolta. – Mondd, az édesanyád…?
– Jó estét kívánok, Elena asszony!
Mielőtt válaszoltam volna, elmentem. Otthon Andrés várt rám kamillateával. Ismerte a történetemet, mióta jártunk.
– Azt képzeltem, hogy amikor megtalálom, mindent ráordítok – vallottam be. – De amikor meglátom a bőröndjével, újra eszembe jut az enyém, a kapu mellett.
– Nem vagy köteles megbocsátani neki – felelte. – Attól, hogy segítesz neki, még nem törlöd el a történteket.
Pénteken korán érkeztem. Patricia elkészítette a jelentéseket; Robles is velünk jött. Értesítettük az Ügyészséget a fenyegetésekről.
Két perccel tizenegy előtt megérkezett a fekete terepjáró. Julián Fernandával, egy ügyvéddel és az orvossal szállt be, aki aláírta a jelentést.
Anyám ugyanannál a virágcserépnél ült, mint az első reggelen. Bézs színű kabátot viselt, a szitakötő a mellkasán, kockás táskája pedig a lábánál lógott.
– Jó, hogy bepakoltál – ugratta Julian. – Menjünk.
– Nem akarok elmenni – felelte a lány.
– Ez nem kérdés. Nálam vannak a papírok és az orvos is nálam van. Össze vagy zavarodva, és valakinek vállalnia kell a felelősséget.
Robles tisztázta, hogy nem volt bírósági végzés az áthelyezésére. Bemutatta a meghatalmazás visszavonását és a független értékelést. A magánorvos az ajtóhoz hátrált.
Julian rám mutatott az ujjával.
„Ki vagy te, hogy beleavatkozol egy anya és egyetlen gyermeke közé? Ha elfogy a pénz, kirúgod, mert mindenkinek csak terhére van.”
Egy teher.
Ezt a szót hallottam harminc évvel ezelőtt. Anyám összerezzent, és úgy nézett rám, mintha ő is emlékezne arra a napra.
A pult mögé mentem, kivettem a szürke mappát, és Julian előtt kinyitottam.
– Olvasd el – kérdeztem tőle –, különösen az aláírást.
Először nevetett. Aztán meglátta a kislány szalagokkal átkötött fotóját, a dátumot és az anyja nyilatkozatát. Ajkai lassan mozogtak.
– „Nincsenek meg hozzá a forrásaim, és nem is akarok gondoskodni róla…” Mariana? De Mariana meghalt. Anya azt mondta, hogy tüdőgyulladásban halt meg.
–Nem haltam meg, Julián. Úgy nőttem fel, hogy vártam, hogy valaki visszajöjjön értem. Mariana vagyok, a húgod. Emlékszel arra a kislányra, akit az autóból néztél, miközben jégkrémet ettél?
Hátralépett, mintha pofon vágtam volna. Figyeltem, és felismertem az arcán a fiút, aki soha nem kérdezősködött felőlem. Emlékeztem azokra az időkre otthon, amikor más történetet találtam ki: hogy ő is keres engem, hogy anya elvesztette a címünket, hogy egy nap együtt kopognak majd az ajtón. Semmi ilyesmi nem történt meg. Fernanda letette a telefont, amivel éppen rögzített.
– Van húgod? – kérdezte a férjétől. – Megesküdtél nekem, hogy egyke vagy.
„Fogd be a szád!” – köpte.
Anyám elvette a papírlapot. Felismerte a kézírását, és végigsimított a fényképen az ujjával. Olyan sokáig beszélt, hogy hallottam a vízhűtő zúgását.
– Ott hagytalak ülni a csizmádban – suttogta. – Adtam neked egy cukorkát, hogy abbahagyd a sírást. Azt hittem, visszajövök, ha kapok munkát… Aztán hónapok teltek el. Túl szégyelltem magam ahhoz, hogy visszamenjek. És folyton azt hajtogattam, hogy meghaltál, mert így senki sem fog kérdezősködni felőled.
– Valóban kérdeztem – válaszoltam. – Évekig minden délután. Lupita néninek meg kellett mondania, hogy hagyjam abba a várakozást.
Elena befogta a száját. Úgy tűnt, közelebb akar jönni, de egy lépést sem tett. Először értettem meg, hogy a megbánása, bármilyen őszinte is, nem tud visszarántani a gyerekkoromba.
Julian megtörte a csendet.
– Befejezted már a kis szappanoperádat? Nem fogok elveszíteni egyetlen földet sem egy nővér miatt, aki a semmiből bukkant fel.
– Nem te fogod eldönteni, mi történik a földemen – mondta Elena, felállva. – Vagy hogy mi történik az életemben. Mindent odaadtam neked, és te mégis el akartad venni az utolsó darabot is. Ma én fogom megvédeni magam, pedig a fiam vagy.
Egy ügyészi képviselő lépett be, miután értesítették a fenyegetésekről. Megerősítette, hogy Elena nem akar elmenni, és tájékoztatta Juliánt az ingatlanügyekkel kapcsolatos nyomozás követelményeiről. Nem történt drámai letartóztatás, de Juliánnak hallgatnia kellett.
