1. RÉSZ

Láttam, ahogy a férjem egy borítékot rejteget a kabátomban, miközben azt hitte, hogy elkalandozom. Órákkal később rájöttem, hogy azok a papírok börtönbe kerülhetnének, míg ő békésen folytathatja az életet a szeretőjével.

Minden egy novemberi kedden kezdődött Guadalajarában.

Azon a reggelen majdnem egy órát töltöttem azzal, hogy beszéljek az adminisztratív személyzettel abban a magánkórházban, ahol anyám palliatív ellátásban részesült. Előrehaladott rákja volt, és az orvosok elmagyarázták, hogy már nem tudják meggyógyítani, de megelőzhetik a szükségtelen szenvedést.

A szobája, a gyógyszerei és a szakellátása majdnem napi tizennégyezer pesóba került.

A férjem, Ricardo Salgado, megígérte, hogy fedezi a költségeket.

„Amíg én itt vagyok, anyádnak semmiben sem lesz hiánya” – mondta nekem.

Tizenegy év házasság alatt megtanultam, hogy Ricardo akkor is tudta, hogyan kell kimondani a megfelelő szavakat, ha teljesen mások voltak a szándékai.

Egy infrastrukturális projektekért felelős állami ügynökség beszerzési igazgatója volt. Fontos kapcsolatai voltak, drága öltönyöket viselt, és gyakran szerepelt fényképeken tisztviselők mellett.

Otthagytam a nevelési tanácsadói állásomat, hogy gondoskodhassak az anyámról.

Azon a reggelen, amikor éppen befejeztem a készülődést, hallottam, hogy becsukódik az irodája ajtaja. Percekkel később lementem a földszintre, és a kabátfogasnál találtam rá.

A kezemben tartottam a bézs kabátomat.

Láttam, hogy valamit betett a belső zsebébe.

„Mit csinálsz?” – kérdeztem.

Ricardo alig rezzent meg.

– Megspórolsz magadnak egy számítógép-adaptert. Az ilyesmit mindig elfelejted.

– Ma nincsenek előadásaim.

– Akkor hagyd ott. Egyszer még szükséged lesz rá.

Adott egy gyors puszit a homlokomra.

Aztán egy zacskó vegytisztított ruhára mutatott.

– Tegyél meg egy szívességet! Amikor végzel a megbeszéléseddel, gyere be az irodába, és hagyd ezt Ximenánál. Kérlek, három óra előtt.

Ximena volt az ügyvezető asszisztense.

Ő is a szeretője volt.

Hat héttel korábban fedezte fel, amikor egy beszélgetés jelent meg a Ricardo által nyitva hagyott számítógépen. Több mint egy éve titokban jártak.

Még nem álltam vele szemben.

Anyám állapota egyre rosszabb lett, és rendbe kellett tennem az életemet, mielőtt lerombolnám a hazugságot, amiben éltünk.

Vitás nélkül elmentem.

Csak amikor elértem egy orvosi rendelő parkolóját, jutott eszembe az állítólagos adapter.

A zsebembe tettem a kezem.

Találtam egy vastag, ragasztószalaggal lezárt borítékot.

Négy összehajtogatott papírlap volt benne.

Kinyitottam őket.

Nem levelek vagy személyes dokumentumok voltak.

Mennyiségi, dátum-, számlaszám- és cégjegyzékek voltak.

Felismertem néhány beszállítót, mert évek óta hallottam Ricardót róluk beszélni.

Szerződések voltak utak felújítására, gyalogoshidak javítására és vízelvezető rendszerek kiépítésére.

Több százezer peso értékben is történtek átutalások.

Három céget nemrég alapítottak. Azonban már több millió dolláros szerződések kedvezményezettjeiként szerepeltek a listán.

Több mozdulat mellett megjelentek olyan kezdőbetűk is, amelyeket túlságosan is jól ismertem.

Az ügynökség főigazgatójának, Arturo Medinának az üzenetei.

Furcsa hideget éreztem.

Emlékeztem, hogy Ricardo arra kért, hogy közvetlenül Ximenának szállítsam a ruhákat, ne csak egy akármilyen alkalmazottnak.

Aztán megértettem valami ijesztőt.

Azt akarta, hogy ezek a dokumentumok ne az ő kezébe kerüljenek, hanem az asszisztenséhez jussanak el.

És ha valaki előbb megtalálná őket, a kabátomban lennének.

Lefényképeztem az összes levelet.

Óvatosan eltettem a borítékot, és felhívtam egy ügyvédet, akit ismertem az egyetemről.

Aztán előkészítettem egy másik borítékot, benne egy, a praxisomból származó brosúrával, hasonló módon összehajtogatva.

Délután két órakor beléptem az épületbe, ahol Ricardo dolgozott.

Ximena tökéletes mosollyal üdvözölt.

– Mariana asszony, nagyon örülök, hogy látom.

Átadtam a ruhákat és a hamis borítékot.

– Ricardo megkért, hogy ezt rád hagyjam.

Eltette a borítékot anélkül, hogy kibontotta volna.

– Majd én intézkedem mindenről.

Azon az estén Ricardo majdnem nyolc órakor ért haza.

Vacsora közben megkérdezte tőlem:

– Megadtad, amit kértem?

-Minden.

Néhány másodpercig rám meredt.

Aztán elmosolyodott.

– Tökéletes, szerelmem.

Fél tízkor kaptam egy hívást a kórházból.

Az igazgató láthatóan feszengve beszélt.

– Mariana asszony, sürgős ügyben kell tájékoztatnunk. A férje kérte, hogy holnaptól függesszék fel az édesanyja szobájának díját.

De a legrosszabb az egészben az volt, amit ezután hozzátett:

– Azt is meghagyta, hogy hívd fel, mielőtt bármilyen alternatívát megvizsgálnánk.

Most először értettem meg, hogy Ricardo nem csak meg akar szabadulni tőlem.

Kész volt anyám életének utolsó napjait felhasználni ennek elérésére.

2. RÉSZ

Este tizenegy órakor Ricardo belépett a szobánkba, és nyitva találta a bőröndömet az ágyon.

„Kirándulni mész?” – kérdezte.

– Kórházba megyek. Anyukám nagyon beteg.

Az arckifejezése megváltozott.

– Mariana, beszélnünk kell a kiadásokról. Nem fizethetek abszurd összegeket a végtelenségig.

Ránéztem anélkül, hogy felismertem volna az előttem álló férfit.

– Néhány órával ezelőtt megígérted nekem, hogy semmiben sem fog hiányt szenvedni.

— A körülmények változnak.

– Vagy megváltoznak, amikor valaki abbahagyja azt, amit te szeretnél?

Ricardo becsukta az ajtót.

– Nem tudom, miről beszélsz.

De tudtam én.

Megerősítettem, amikor pár másodperccel később megkérdezte:

– Egyébként, kinyitottad a borítékot, amit otthagytam neked?

Ez volt az első alkalom, hogy közvetlenül említette.

– Azt hittem, hogy adapter.

– Ne nézz rám hülyét, Marianna!

Közeledett.

Ximena kapott egy brosúrát az orvosi rendelőtől. Hol van a többi?

Néma maradtam.

Tizenegy év óta először láttam félelmet az arroganciája mögött.