„Figyelj jól” – folytatta. „Vannak munkával kapcsolatos dolgok, amiket nem értesz. Vissza kell szereznem azokat a dokumentumokat. És azt szeretném, ha holnap senkivel sem beszélnél erről.”

-Mert?

– Mert komoly bajba sodorhatsz minket.

– Mindkettőjük?

Ricardo nem válaszolt.

Aztán olyasmit mondott, amit soha nem fogok elfelejteni:

– Ne feledd, ki fizeti az édesanyád kórházát.

Ez a mondat vetett véget a házasságunknak.

Megvártam, míg bezárkózik az irodájába és elhagyja a házat.

Egy kis szobában aludtam, amit a barátnőm, Lucía üresen hagyott. Lefekvés előtt felhívtam az ügyvédemet, Patricia Navarrót.

Másnap találkoztunk az irodájában.

Odaadtam neki az eredeti borítékot, amit felbontása óta sértetlenül őriztem, és a telefonommal készített fényképeket.

Patricia átvizsgálta a dokumentumokat.

– Mariana, ez nem tűnik egyszerű adminisztratív szabálytalanságnak.

-Mit jelent ez?

– Hogy közpénzeket csempészhetnek át felfújt szerződések és jogtalan kifizetések fogadására használt vállalatok révén.

Meséltem neki Ximenáról, Ricardo fenyegetéséről és anyám kiadásairól.

Patricia több hívást is lebonyolított.

Először is sikerült elérnie, hogy a kórház folytassa az ellátást, amíg tárgyalásokat folytatunk a fizetési megállapodásról. Én a megtakarításaimat fizetném be, a húgom, Teresa pedig a többivel segítene.

Ezután sürgős időpontot kért a Korrupcióellenes Ügyészségtől.

A Közügyek Minisztériumának egyik ügynöke fogadott minket, akit egy Daniel Reyes nevű nyomozó kísért.

Miközben a fényképeket nézegették, olyan pillantást váltottak, amiből megértettem, hogy felismertek valamit.

„Ismered személyesen Arturo Medinát?” – kérdezte Reyes.

– Csak a férjem munkamegbeszélésein láttam.

– És ezek a cégek?

– Évek óta hallom a nevüket.

A nyomozó hallgatott.

Aztán elmagyarázta:

– Hónapok óta nyomozunk a szabálytalan szerződések ügyében. Az Ön által hozott adatok olyan tranzakciókkal egyeznek, amelyeket még nem tudtunk összekapcsolni.

Úgy éreztem, nem kapok levegőt.

De a legrosszabb még hátra volt.

Reyes kinyitott egy mappát, amit már előre elkészítettek.

Benne egy belső kézbesítési jelentés másolata volt.

Egy vonalra mutatott.

A teljes nevem jelent meg.

Mariana López de Salgado. Felelős a külső pénzügyi dokumentációért.

– Soha nem töltöttem be ezt a pozíciót – mondtam.

– Tudjuk. Meg kell állapítanunk, ki írta ide a nevét.

Volt egy hasonló aláírás, mint az enyém.

Túl hasonló.

Ricardo nemcsak hírvivőként próbált használni.

Valaki egy dossziét állított össze, hogy engem, mint a műveletek résztvevőjét mutassa be.

Az ügynök megkért, hogy hivatalosan is meséljek el mindent. Lefényképezték az eredeti dokumentumokat, rögzítették a kézbesítésüket, és kérték, hogy őrizzék meg őket biztonságban.

Amikor elmentünk, Patricia megfogta a karomat.

Figyelj rám. Ne menj be többé egyedül abba a házba. És ne válaszolj Ricardo hívásaira anélkül, hogy előbb szólnál nekem.

Azon a délutánon tizenhét hívást kaptam a férjemtől.

Egyikre sem válaszoltam.

Az utolsó egy üzenettel érkezett:

„Az átláthatósági jelentés csütörtökön lesz. A ti érdeketekben áll, hogy ott legyetek. Meg kell mutatnunk, hogy még mindig egy család vagyunk.”

Patricia elolvasta az üzenetet.

– Milyen különös – mormolta. – Holnap történhet valami fontos.

Nem magyarázkodott bővebben.

Csütörtök este megérkeztem egy elegáns guadalajarai szálloda báltermébe, ahol Ricardo szervezete tartotta éves elszámoltathatósági ülését.

Ricardo Arturo Medina mellett ült.

Amikor meglátott belépni, elsápadt.

Hátul ültem.

Arturo színpadra lépett, és az őszinteségről, a közszolgálatról és a polgárok iránti elkötelezettségről kezdett beszélni.

Aztán éreztem, hogy rezeg a telefonom.

Ricardótól jött az üzenet.

„Hol vannak az eredeti dokumentumok?”

Nem válaszoltam.

Másodpercekkel később érkezett egy másik.

„Mariana, ha azt tetted, amit szerintem tettél, akkor fogalmad sincs, mit okoztál.”

Felnéztem.

Ricardo már rám nézett.

Abban a pillanatban kinyíltak a csarnok ajtajai, és több nyomozó lépett be.

Az egyikük egyenesen a főasztalhoz lépett.

De mielőtt Ricardóhoz lépett volna, megállt Arturo Medina előtt, és néhány szót szólt, amitől az egész terem elcsendesedett.

3. RÉSZ

– Arturo Medina úr, itt Gabriel Torres parancsnok, a Nyomozó Rendőrségtől. Bírósági végzésünk van, és szükségünk van az ön kíséretére.

A vezérigazgató elhallgatott.

Néhány másodpercig senki sem mozdult.

Arturo továbbra is a mikrofont tartotta. Mögötte egy hatalmas képernyőn az Átláthatóság, Őszinteség és Elkötelezettség szavak jelentek meg.

– Biztosan tévedés – felelte, és megpróbált mosolyogni. – Hivatalos eseményt tartunk.

– Pontosan ezért kérjük az együttműködést, és az ebből fakadó látványosság elkerülését.

Arturo kétségbeesetten nézett Ricardóra.

A férjem már felkelt.

Láttam, ahogy felveszi a telefonját, becsuk egy mappát, és körülnéz a nappali oldalsó ajtaját keresve.

Két kutató közeledett hozzá.

– Ricardo Salgado, elfogatóparancsot adtunk ki ön ellen. Kérem, jöjjön velünk.

Ekkor tett valamit, ami végre megmutatta nekem, hogy ki is ő valójában.

Mindenki előtt rám mutatott.

„Ő volt az! A feleségem bizalmas dokumentumokat vitt el az irodámból!”

Több száz szempár fordult felém.

Éreztem, hogy a szívem a bordáimnak kalapál, de ülve maradtam.

„Mariana!” – kiáltotta. „Mondd meg nekik, hogy nálad vannak azok a papírok!”

Egy nyomozó azt mondta neki, hogy maradjon csendben.

Ricardo mintha nem hallotta volna.

– Pénzügyi információkat kezelt! Kérdezd meg tőle a számlákat!

Rájöttem, hogy a kezdetektől fogva kidolgozott tervét próbálja végrehajtani.

Nem érdekelte, hogy a felesége vagyok.

Nem érdekelte a tizenegy közös évünk, a családunkért hozott áldozataim, vagy anyám betegsége sem.

Ha megmenthetném magam azzal, hogy feladnám magam a hatóságoknak, megtenném.

A parancsnok előtte állt.