1. RÉSZ

– Vedd le róla a gyűrűt, mielőtt bezárják a koporsót. Egy halott nőnek nincs szüksége gyémántokra, és ostobaság lenne ekkora vagyont eltemetni.

Ezeket a szavakat mozdulatlanul feküdtem a saját koporsómban, miközben hallottam.

Mariana Hernández vagyok, huszonkilenc éves, és azon a januári reggelen az egész családom összegyűlt szüleim régi házában, Creel közelében, Chihuahuában, hogy elbúcsúzzon tőlem.

Kint hóvihar borította be az utakat. Bent a kályha melege arra késztette a szomszédokat, hogy levegyék a kabátjukat, miközben suttogtak körülöttem.

– Szegény, olyan fiatal és gyermektelen – jajveszékelt Doña Rosa, a szomszédunk.

Egy fehér ruhát viseltem, amit Beatriz nagynéném választott. Barna hajam egy szaténpárnán pihent, a bal kezemen pedig egy apró gyémánttal kirakott gyűrű csillogott, anyám utolsó ajándéka a halála előtt.

A koporsó előtt a férjem, Ricardo állt, egy elegáns szőke nő kíséretében, akit senki sem ismert.

Renataként, egy munkatársaként mutatkozott be.

Senki sem gondolta volna, hogy mit keres ott valójában.

– Hadd búcsúzzak el a feleségemtől! – könyörgött Ricardo bánattól rekedten.

A szomszédok tisztelettudóan félreálltak.

Ricardo fölém hajolt. Éreztem, ahogy hideg ujjai a kezemre bukkannak.

Aztán Renata suttogta:

– Ne felejtsd el a gyűrűt. Azt mondtad, sok pénzt ér.

– Tudom. Fogd be a szád – felelte.

Sikítani akartam. Ki akartam nyitni a szemem, és megkérdezni tőlük, hogy beszélhetnek pénzről a holttestem előtt.

De a testem nem engedelmeskedett.

Amíg meg nem éreztem, hogy Ricardo húzza az ujjamat.

Valami bennem reagált.

A megmaradt kevés erőmmel átöleltem a csuklóját.

Ricardo rémisztő sikolyt hallatott.

Él!

Olyan hevesen hátrált, hogy egy széknek csapódott, és majdnem felborult a koporsó.

Renata mindkét kezét a szája elé kapta.

Beatriz néni felém futott.

– Mariana! Gyermekem! Hívjanak mentőt!

A következő dolog, amire emlékszem, a szirénák, a fehér fények és egy férfihang, ami ismételgeti:

– Fokozatosan kell felmelegítenünk. Készüljünk az intenzív osztályra!

Három nappal később egy cuauhtémoci kórházban ébredtem.

Egy ősz hajú, szépen nyírt bajuszú orvos ült az ágyam mellett.

– Dr. Sergio Robles vagyok. Üdv újra, Mariana.

Elmagyarázta, hogy súlyos kihűlést szenvedtem. A légzésem és a szívverésem annyira legyengült, hogy valaki a szükséges ellenőrzések elvégzése nélkül halottnak nyilvánított.

– Szóval tényleg el akartak temetni?

Az orvos bólintott.

– Ha bezárták volna azt a koporsót, valószínűleg nem folytatnánk ezt a beszélgetést.

Megpróbáltam megérinteni a fejem, de egy leborotvált és bekötözött területet találtam rajta.

„Jelentős seb van a tarkód hátsó részén” – magyarázta. „Emellett súlyos fagyási sérülések vannak a kezeiden és a lábakon.”

Leírhatatlan félelmet éreztem. Cukrász voltam. A kezem jelentette a munkámat, a szenvedélyemet, a jövőmet.

– El fogom veszíteni az ujjaimat?

Az orvos hallgatott.

Abban a pillanatban Beatriz néni sírva lépett be.

„Az a nyomorult férjed gyorsan el akart temetni! Még a kórházba sem engedte, hogy elvigyenek!”

„Ricardo?” – kérdeztem zavartan.

A nagynéném megszorította a karomat.

–És van valami rosszabb is, Mariana. Az orvos szabálytalanságokat talált a halotti anyakönyvi kivonatodban.

Dr. Sergio becsukta az ajtót.

– Nagyon figyelmesen kell ezt hallgasd. A férjed fizetett valakinek, hogy hitelesítsen egy halálesetet, amit ő soha nem igazolt.

A szívem kétségbeesetten kezdett verni.

Mert akkor megértettem valami szörnyűt.

Talán Ricardo nem tévedett, amikor azt hitte, hogy halott vagyok. Talán mindent megtett, hogy senki ne tudja meg, hogy még élek.

2. RÉSZ

Az első éjszaka, amikor erős gyógyszerek nélkül tudtam aludni, az emlékek kezdtek visszatérni.

Mindez egy pénteki napon történt.

Ricardóval Chihuahua városából utaztunk a szüleim régi házához egy hegyvidéki közösségbe. Több havazás után ellenőrizni akartuk a tetőt.

Hét évig voltunk házasok.

Egyedi torták készítésével foglalkoztam, és arról álmodoztam, hogy cukrászdát nyitok. Ricardo mindig gúnyt űzött ebből az ötletből.

–Az életedben lisztet fogsz keverni, Mariana. Én valami jobbat akarok.

Azon a délutánon, miközben a havat takarította az udvarról, véletlenül elvettem a mobiltelefonját. A telefonjainknak ugyanolyan tokjuk volt.

A képernyő egy beszélgetésre váltott.

Renáta.

Voltak fényképek róluk, amint Cancúnban ölelkeznek, szenvedélyes üzenetek és szállodafoglalások.

Két éven át becsaptak engem.

Az egyik utolsó üzenetében Renata ezt írta:

„Nem akarok tovább bujkálni. Azt mondtad, hamarosan egy család leszünk.”

Kimentem a verandára a telefonommal a kezemben.

Amikor Ricardo meglátott, azonnal megértette, mi történt.

„Ki ez a nő?” – kérdeztem.

Kirapasztotta a kezemből a készüléket.

– Egy igazi nő. Nem olyan, akinek vajszagúnak kell lennie, és aki süteményekről álmodik.

– A feleséged vagyok.

– Nos, ne viselkedj úgy, mintha ettől különleges lennél.

Soha nem fogom elfelejteni a következő mondatát.

„Az egyetlen értékes holmid az édesanyád gyűrűje. Még ez a ház is a bátyád nevén van.”

Sírva mentem ki az udvarra anélkül, hogy felvettem volna a kabátomat.

Emlékszem, hogy megcsúsztam a jéggel borított lépcsőn, és a fejemet a kőbe ütöttem.

Aztán sötétség.

Amikor befejeztem Dr. Sergionak, megváltozott az arckifejezése.

– Mariana, van valami, amit tudnod kell. A férjed azt állította, hogy önként mentél el, és hogy egész éjjel keresett téged.

– Ez hazugság.

– Azt is állította, hogy szívbetegségben szenvedsz.

Soha ezelőtt nem volt ilyen betegségem.