1. RÉSZ

“Azért pofon vágtam az anyádat, mert ő kérte! És ha még egyszer beleavatkozik a dolgaimba, legközelebb nem fogom magam visszafogni!”

Ezekkel a szavakkal üdvözölt a férjem, amikor aznap délután hazaértem a munkából.

Még mindig a kezemben voltak a kulcsok, amikor megláttam anyámat, egy 67 éves nőt, a nappaliban a kanapé mellett állni. Az arca vörös volt, a szeme könnyes, és az egyik keze remegett az arcán.

Vele szemben Andrés állt, a férjem, akivel hét éve vagyunk együtt. Mellette, nyugodtan ült egy csésze kávéval az anyósom, Teresa.

„Mit tettél anyámmal?” – kérdeztem, miközben úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt.

Andrés láthatóan zavarban sem volt.

– Édesanyád átnézte az irataimat. Anyám rájött, és amikor magyarázatot kért, elkezdte sértegetni.

Teresa letette a csészéjét az asztalra.

– Elena, tanítsd meg anyádat a jó modorra. Senkinek sem kell itt eltűrnie a tiszteletlenségét.

Ránéztem a két előttem álló emberre, majd anyámra.

Rosa majdnem húsz évig takarított, hogy kifizesse a főiskolai tanulmányaimat. Amikor apám meghalt, minden olyan segítséget visszautasított, ami veszélyeztethette volna a jövőmet. Soha nem láttam, hogy bárkire is kezet emelt volna.

– Anya, mondd el, mi történt!

Lesütötte a tekintetét.

–Lányom, jobb, ha megyek. Nem akarok neked problémát okozni a férjeddel.

Ezek a szavak összetörték a szívem.

– Nem tettél semmit. És senkinek sincs joga megütni téged.

Andrés kellemetlenül felnevetett.

– Mindig megvéded. Ezért hiszi, hogy eljöhet és uralhatja a házamat.

„A házad?” – ismételtem meg.

A zapopani lakást, ahol laktunk, még a házasságunk előtt vettük. A befizetés nagy részét a megtakarításaimból fizettem, majd a havi törlesztőrészleteket közösen fizettük.

De Andrés mintha mindezt elfelejtette volna.

Anyám végre felemelte a fejét.

„Nem dokumentumokat kerestem, Elena. Azért jöttem, hogy leadjam a gyógyszert, amit tegnap elfelejtettél. Amikor beértem, hallottam Teresát telefonálni. Azt mondta, hogy hamarosan ráveszi Andrést, hogy a nevére írja a lakást.”

Terézia hirtelen felállt.

-Hazugság!

– Azt is hallottam, hogy készítettek egy dokumentumot, amiben azzal vádolnak, hogy pénzt fogadtam el Andréstől – folytatta anyám. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy miért használják a nevemet, Teresa sikoltozni kezdett.

Ránéztem a férjemre.

– Megütötted, mert hallott valamit, amit nem kellett volna?

Andrés elkapta a tekintetét.

Aztán észrevettem egy fekete mappát az asztalon.

Anyósom sietett érte, de én értem oda előbb.

– Látni akarom, mi van itt.

– Ezek az én cégemre vonatkozó ügyek – felelte Andrés, megpróbálva elvenni tőlem a szót.

– Akkor nem lesz gondod elmagyarázni őket.

Kinyitottam a mappát.

Voltak benne számlakivonatok, szerződésmásolatok és különféle dokumentumok, amiket nem értettem azonnal.

Amíg nem találtam egyet anyukám teljes nevével.

Egymillió-kétszázezer pesós váltó volt.

A dokumentum szerint Rosa Martínez megkapta ezt az összeget Andréstől, és hat hónapon belül vissza kellett fizetnie.

Lent egy az övéhez hasonló aláírás jelent meg.

– Anya, kértél már pénzt Andréstől?

– Soha, lányom. Egy fillért sem.

Alaposan megnéztem az aláírást.

Tökéletesen ismertem anyám kézírását. Láttam a leveleit, a receptjeit és az üzeneteit, amiket munkába menetel előtt hagyott nekem.

Az aláírásban volt egy részlet, amit soha nem használt.

– Ez hamis – suttogtam.

Terézia megvetően mosolygott.

„Egy bizonyos korban az emlékezet elkezd romlani, Elena. Talán az édesanyád már elfelejtette, hogy megkapta azt a pénzt.”

Aztán Andrés mondott valamit, amitől megfagyott a vér a vérben:

– Ha anyád továbbra is tagadja, el kell vinnünk a házától, hogy elhozzuk.

És anyósom hozzátette mosolyogva:

– Ez gyakorlatilag el van intézve.

2. RÉSZ

Éreztem, hogy eltűnik a padló a lábam alól.

Anyám kis háza Guadalajara egy szerény negyedében volt minden, amije apám halála után maradt. Éveket töltött azzal, hogy apránként rendbe tegye, először az ablakokat, majd a padlót, végül pedig egy egyszerű konyhát vett.

És ez a két ember el akarta venni tőle?

– Magyarázd el, hogyan tervezel behajtani egy soha nem létező adósságot – mondtam Andrésnek.

– Nincs szükség nagy felhajtásra – felelte idegesen. – Ezek megelőző jellegű dokumentumok.

– Megelőző intézkedések mire? Hogy kiraboljanak egy özvegyet?

Teresa ököllel az asztalra csapott.

„A fiamnak pénzre van szüksége! A cége csődbe megy, és te sosem akartál úgy segíteni neki, ahogy kellett volna!”

Mereven bámultam.

Két évvel korábban négyszázhúszezer pesót adtam a megtakarításaimból Andrés vállalkozásának megmentésére. Soha nem követeltem, hogy adja vissza a pénzt.

Az elmúlt néhány hónapban jelentős összegeket is átutaltak neki, mert – állítása szerint – ki kellett fizetnie a beszállítókat.

„Hol van a sok pénz, amit adtam?” – kérdeztem.

Andrés hallgatott.

Hirtelen eszembe jutott valami.

Három hónappal korábban hozott nekem néhány dokumentumot aláírásra. Azt mondta, hogy a banknak frissítenie kell a jelzáloghitelünk feltételeit.

Megbíztam benne.

Aláírtam anélkül, hogy minden oldalt alaposan átnéztem volna.

Most aztán mélységesen megbántam.

Elővettem a telefonomat és lefényképeztem az összes dokumentumot a mappában.

„Ezt nem teheted!” – kiáltotta Teresa, és megpróbálta kicsavarni a kezemből.

– Próbáld meg újra, és hívom a rendőrséget – feleltem.

Aztán felhívtam Irene-t, egy egyetemi barátomat, aki ügyvédként dolgozott.

Elmagyaráztam neki, mi történt, és elküldtem a képeket.

A válasza néhány perccel később érkezett.