„Elena, ne írj alá semmi mást. Tartsd meg a bizonyítékokat, és mi átnézzük a hivatalos dokumentumokat. Ha azok az aláírások hamisítottak, ez sokkal súlyosabb lehet, mint gondolnád.”

Mindeközben anyám még mindig az ajtóban állt.

„Lányom, menjünk” – kért meg. „Nem kell a pénzed, és nem akarok veszekedni egy házért.”

Megöleltem.

„Nem a pénzért harcolsz, anya. Azt véded, amit egész életedben felépítettél.”

Mielőtt elmentem, Andréshez fordultam.

– Ma este anyámmal alszom. És amíg mindent el nem magyarázol, nem jövök vissza.

Megpróbált megállítani.

– Elena, kérlek. Anyám csak segíteni akart nekünk.

– Az anyád hazudott, és te megütöttél egy védtelen nőt. Ne keverd össze a segítségnyújtással.

Azon az estén, miközben hideg borogatást tettem anyukám arcára, sírva fakadt.

– Úgy szerettem, mint a fiamat – suttogta. – Még Szűz Máriához is imádkoztam, hogy az üzlete jól menjen.

Nem tudtam visszatartani a könnyeimet.

Másnap reggel Irene irodájába mentem.

Bankszámlakivonatokat, okiratokat és átutalásokat vizsgálunk felül.

Több olyan befizetést is találtunk, amelyeket Andrés egy Teresa személyes adósságaihoz kapcsolódó számlára utalt át.

A pénz egy része azokból az összegekből származott, amiket én adtam neki a cégéért.

De a legrosszabb akkor következett, amikor Irene elkezdte átnézni az osztály regisztrációs nyilvántartásait.

Nemrégiben volt egy eljárás, amely a tulajdonjogok esetleges átruházását említette.

A kedvezményezett Terézia volt.

„Ez még nem jelenti azt, hogy ő a tulajdonos” – tisztázta Irene. „De valaki eljárást indított olyan dokumentumok felhasználásával, amelyeket ellenőriznünk kell.”

– Andrés meg tudta volna csinálni nélkülem?

– Jogilag nem a te részedről, kivéve, ha érvényes felhatalmazásod volt. És itt van valami, ami nem áll össze.

Megmutatta nekem egy állítólagos közjegyző által hitelesített meghatalmazás másolatát.

A nevem az utolsó oldalon szerepelt.

Az aláírásom is.

És egy jegyzet, amely szerint személyesen megjelentem közjegyző előtt az ügylet engedélyezése érdekében.

– De én soha nem jártam közjegyzői irodában – mormoltam.

Irene olyan arckifejezéssel nézett rám, amit soha nem fogok elfelejteni.

– Elena, van még valami. Már találtunk egy hivatkozást az eljárás fájljára.

-Milyen dolgot?

A barátom mély levegőt vett.

– Az a személy, aki benyújtotta ezeket a dokumentumokat, azt állította, hogy ön mindenről tudott. És most ki kell derítenünk, hogy ki adta ki magát az önnek.

3. RÉSZ

Néhány másodpercig egyetlen szót sem tudtam kimondani.

Valaki a nevemet, a személyi igazolványomat és egy az enyémnek tűnő aláírásomat használta fel, hogy megszerezze az évek során felhalmozott vagyonomat.

És a legrosszabb az egészben az volt, hogy az a személy, aki el tudta volna magyarázni, hogyan jutott hozzá a dokumentumaimhoz, hét éve egy ágyban aludt velem.

„Biztos vagy benne, hogy valaki megpróbált kiadni magam?” – kérdeztem.

Irén lassan megrázta a fejét.

„Vannak nyomaink, Elena. De meg kell erősítenünk, hogy ki készítette ezeket a dokumentumokat, és hogyan kerültek a rendszerbe. Nem fogunk senkit sem vádolni bizonyítékok nélkül.”

Ez a válasz egy kis megnyugvást hozott vissza a lelki békémbe.

A barátnőm nem bosszút akart állni. Meg akart védeni engem.

A következő napokban minden dokumentumot áttekintettünk. Információkat kértünk az Ingatlan-nyilvántartástól, és megkerestük azt a közjegyzőt, akinek a neve szerepelt a másolatokon.

Az első meglepetés akkor ért, amikor a közjegyzői iroda képviselője megerősítette, hogy nincs ott semmilyen hivatalos okirat az ezeken a papírokon szereplő adatokkal.

Néhány bélyegző és referenciaszám nem egyezett meg a nyilvántartásukkal.

Az állítólagos aláírásomat viselő meghatalmazás sem felelt meg a előttük tett megjelenésemnek.

Egy közjegyzői hitelességűnek tűnő dokumentum volt, amelynek hitelességét komolyan megkérdőjelezték.

– Szóval, nem Teresaé a lakás? – kérdeztem, szinte lélegzetvételnyi idő után sem vettem.

– Nem – felelte Irene. – Az ingatlan még mindig mindkettőtök nevére be van jegyezve. Van egy eljárás, amit tisztáznunk kell, de senki sem bizonyította, hogy jogosult a részesedéseteket átruházni.

Hatalmas megkönnyebbülést éreztem.

Irene-nek azonban továbbra is rossz hírei voltak.

Anyám váltója egy olyan összeg jogi követelésére szolgált, amelyet anyám tagadott, hogy valaha is megkapott volna. És bár ez a dokumentum nem tette lehetővé automatikusan a ház elvételét, valaki információkat gyűjtött az ingatlanáról.

A mappában megtaláltuk a személyazonosító okmányainak másolatait, a kataszteri adatokat és az otthona értékének becslését.

Anyám soha nem adta oda nekik önként azokat a dokumentumokat, hogy kölcsönt kérjenek.

Amikor megmutattam neki őket, lefagyott.

„Hónapokkal ezelőtt odaadtam Teresának a személyi igazolványom másolatát” – emlékezett vissza. „Azt mondta, segítségre van szüksége egy nyugdíjas kedvezmény igényléséhez.”

Le kellett ülnöm.

Az anyósom egy idősebb nő bizalmát kihasználva olyan információkhoz jutott, amelyeket később felhasználhatott ellene.

De még valami sokkal fájdalmasabb felfedezésre várt.

Három nappal később Irene felhívott, hogy elvigyem anyámat az irodába.

Kértem a váltón lévő aláírások előzetes felülvizsgálatát.

A szakember jelentős eltéréseket talált, és hivatalos szakértői értékelést javasolt.

Amikor anyám újra megvizsgálta a dokumentumot, sírni kezdett.

– Adtam Andrésnek pénzt – mondta hirtelen.

Éreztem, hogy összeszorul a mellkasom.

– Milyen pénz, anya?

– Nyolc hónappal ezelőtt meglátogatott. Azt mondta, hogy fizetnie kell néhány munkásnak, és hogy zavarban van, ha többet kell kérnie tőled. Harmincötezer megspórolt pesóm volt. Kölcsönadtam neki.

Értetlenül néztem rá.

– Miért nem mondtad el nekem soha?