1. RÉSZ

„Amikor elbúcsúzol a feleségedtől, emeld fel a bal keze gyűrűsujját. Ha félhold alakú nyomot találsz, ne hagyd, hogy a koporsót anélkül bezárják, hogy hallanának felőlem” – mondta az idős asszony, remegő kezével szorítva a csuklómat.

Borzongást éreztem.

– Miről beszélsz? Ki vagy te?

A nő könnyes szemmel nézett rám.

„Én negyvenhat évvel ezelőtt szörnyű bűnt követtem el. És a feleséged tudtán kívül megfizette a következményeket.”

Hector Salazar vagyok, negyvenkilenc éves, és egy építőipari cég tulajdonosa Guadalajarában. Egészen addig a szombatig azt hittem, hogy a legrosszabb dolog, ami történhet velem, az az, hogy elveszítem Luciát, a nőt, akivel huszonhárom évig voltunk házasok.

Tévedtem.

Lucía két nappal korábban hunyt el, közel két évig tartó küzdelem után a rákkal. Minden szükséges fillért elköltöttem kezelésekre, szakorvosokra és kórházakra, de volt valami, amit a sok pénzem nem tudott megvenni: több időt vele.

Akkor találkoztunk, amikor én még építési felügyelő voltam, ő pedig könyvelőként dolgozott. Egy kis lakásban laktunk, minden fillért megszámoltunk, hogy megéljünk a fizetésnapig, és arról álmodoztunk, hogy lesz egy házunk, ahová nem folyik be az eső.

Soha nem voltak gyermekeink. De mindig boldogok voltunk együtt.

Amikor a cégem növekedni kezdett, Lucía folytatta a munkát, mert azt mondta, hogy egy nőnek soha nem szabad elveszítenie a függetlenségét.

„A pénz eltűnhet, Hector. De a méltóságot soha nem szabad elveszíteni” – ismételgette nekem.

Utolsó napjaiban alig tudott beszélni. Egyik este megfogta a kezem, és megígértette velem, hogy nem siettetem a temetését.

– Adj nekem három napot – suttogta. – Nem tudom, miért, de úgy érzem, valakinek még mindig el kell búcsúznia tőlem.

Azt hittem, egy olyan nő szavai ezek, aki megérezte a halálát.

Szombaton, miközben a ravatalozóhoz autóztam, láttam egy idős asszonyt állni egy ipari terület közelében lévő út közepén. Egy teherautó veszélyesen közeledett, és úgy tűnt, mit sem vesz észre.

Fékeztem, kiugrottam és elrohantam, és másodpercekkel azelőtt, hogy a jármű elhaladt volna mellettem, sikerült félreállítanom.

Leestünk a járdára.

– Asszonyom! Majdnem elütötték!

Úgy tűnt, jobban aggódik egy elejtett mappa miatt, mint a saját életéért.

Azt kérte, hogy vigyem el egy klinikára, mert fáj a mellkasa. Ezután nem tudtam magára hagyni.

Útközben megkérdezte, miért vagyok feketében.

– Holnap temetem a feleségemet.

– Mi volt a neve?

—Lucía Mendoza.

Az idős asszony elsápadt.

– Lucía? Negyvenhat éves volt?

Egy pillanatra elengedtem a kormánykereket, mielőtt újra megragadtam volna.

– Honnan tudod a korát?

Nem válaszolt.

A klinikán, miután megvizsgálták a szívét és kizárták a vészhelyzetet, ragaszkodott hozzá, hogy négyszemközt beszélhessen velem.

Estela Ramíreznek hívták. Sok éven át ápolónőként dolgozott egy régi szülészeten Guadalajarában.

Amikor másodszor is kimondtam a feleségem nevét, sírni kezdett.

– Hector, holnap felfedezel valamit, ami mindent lerombol, amit eddig Lucia családjáról tudni véltél.

– Mondd el, mi történik!

Estela átnyújtott nekem egy papírdarabot, amin a címe volt.

– Gyere el hozzám a temetés előtt. És ne feledkezz meg az ujjadról. Az a jel fontos.

Megpróbáltam több kérdést feltenni neki, de a következő mondata szóhoz sem jutott.

„Van egy asszony, aki negyvenhat éve gyászolja a feleségedet. És holnap talán a koporsója elé áll, hogy követeljen valamit, amit soha senki nem adhat vissza neki.”

Amit még nem tudott, az az volt, hogy ez a nő nem pénzt kérni jött.

Azért jött, hogy felfedje a Lucia születésének napján elkövetett bűncselekményt.

2. RÉSZ

Vasárnap reggel nyolckor érkeztem Estela házához. A temetés három óra múlva volt.

Egy szerény környéken élt, egy hámló festékkel teli kis házban, amelynek ajtaja mellett muskátlik cserepek álltak.

Meglepetés nélkül üdvözölt.

– Azt hittem, nem jössz – mondta.

– A feleségem koporsóban várja a temetést. Tudnom kell, mit jelent mindez.

Estela beengedett, és kivett egy régi mappát a fiókból.

– 1980-ban ápolónőként dolgoztam egy magán szülészeten. Egyik reggel megérkezett egy tizennyolc éves lány, Ana María Torres. A férje egy héttel korábban meghalt egy építkezési balesetben. Nem volt családja, aki elkísérhette volna.

Miközben beszélt, remegett a keze.

– Azon az éjszakán Ana María szült. A klinika igazgatója, Dr. Mercedes Robles tudta, hogy egy gazdag pár évek óta próbálkozik babával. Ezért valami szörnyűséget tett.

– Mit tett?

Estela lesütötte a tekintetét.

– Azt mondta Ana Maríának, hogy a lánya meghalt. De ez hazugság volt. A lány élt.

Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.

„Az igazgató dokumentumokat hamisított, és pénzért cserébe egy másik családnak adta a kislányt. Tanúként írtam alá. Nem sokkal korábban elvesztettem a saját babámat, és kétségbeesetten szükségem volt pénzre. De ez nem igazolja, amit tettem.”

– És mi köze ehhez Luciának?

Az idős asszony sírni kezdett.

–Azt a lányt más vezetéknévvel anyakönyvezték. Úgy nőtt fel, hogy azt gondolta, akik felnevelték, a biológiai szülei. Könyvelő lett, és sok évvel később feleségül ment egy Hector Salazar nevű férfihoz.

Mozdulatlanul maradtam.

– Azt mondja, hogy…

–Lucía volt a lánya, akit elraboltak Ana Maríától.

Leírhatatlan dühöt éreztem.

–Ez őrület! Luciának voltak szülei! Vannak róla gyerekkori fényképeim!

– És biztosan szerették. De valaki hazudott nekik arról, hogy honnan jött a lány.