Beatriz kiviharzott, és becsapta az ajtót. Folytattam a temetést anélkül, hogy kimondtam volna egy igazságot, amit még ellenőriznünk kellett. Nem akartam, hogy Lucía végső búcsúja idegenek közötti veszekedéssé fajuljon. Ana María diszkréten a szoba hátsó részében ült. Ahogy elmentem mellette, felajánlottam neki a karomat, és elkísértem a koporsóhoz. Többé senki sem állította meg.
Azon az estén visszatértem egy házba, ahol Lucia cipője még mindig ott állt az ajtó mellett. Egy gyerekkori fényképen mosolygott nevelőszülei karjaiban. Igazán szerették. És mégis, a története egy bűncselekménnyel kezdődött. Mindkettő igaz lehet.
Egy családjogra szakosodott ügyvéd áttekintette a bizonyítékokat, és figyelmeztetett minket, hogy egy anyajegy és egy vallomás nem elég. Ellenőriznünk kell a dokumentumokat, megbízható genetikai vizsgálatokat kell végeztetnünk, és külön kell lefolytatnunk a vonatkozó jogi eljárásokat.
A kórház, ahol Lucíát kezelték, megtartott egy biopsziás mintát. A szükséges engedélyezési eljárások után egy független laboratórium felhasználható anyagot tudott kinyerni, és összehasonlítani Ana María mintájával. Ezekben a hetekben nem hívott fel, hogy vagyonról, számlákról vagy ingatlanokról kérdezősködjön. Csak egy dolgot akart tudni: „Tudjuk már, hogy valóban az anyja vagyok-e?”
– A teszt megerősíti a biológiai kapcsolatot, Doña Ana – mondtam neki. – Lucía a lánya volt.
Mindkét kezét a szája elé kapta. Azt hittem, megkönnyebbülten sírva fakad, de az arca szomorúságra váltott.
–Szóval nem voltam őrült, amikor álmomban hallottam a sírását. A lányom annyi évig élt… és én egyszer sem tudtam elénekelni neki a „Las Mañanitas”-t.
Még mindig meg kellett találniuk a húgát. A dokumentumok között szerepelt a második lányt befogadó pár vezetékneve és egy régi uruapani cím. Az ügyvéd segítségével későbbi feljegyzéseket is felkutattak, mígnem találtak egy Marina López nevű, negyvenhat éves nőt, aki Zapopanban élt, könyvelőként dolgozott, és volt egy nyolcéves lánya. Adriánhoz ment feleségül, aki a megismerkedésük óta a sajátjaként nevelte a lányt.
Amikor megláttam Marina fényképét, felismertem Lucía szemöldökét és azt a ferde mosolyt, amit imádtam. Egy pillanatra elképzeltem, ahogy a feleségem visszatér hozzám. Szégyelltem magam: Marina nem az utódja volt, hanem egy nő, akinek a saját életét hamarosan lesújtó hírek fogják értesülni.
Ana María először vele akart beszélni. Írt neki egy rövid, drámaiság nélküli levelet, amiben elmagyarázta, hogy információ van a születéséről, és hogy eldöntheti, akarja-e hallani. Marina beleegyezett, hogy találkozzunk egy kávézóban. Adriánnal érkezett, és gyanakodva nézett ránk.
„A szüleim évekkel ezelőtt meghaltak” – mondta, miután elolvasta a dokumentumokat. „Nem tudom, mit akarnak tőlem, de gondoskodtak rólam, amikor beteg voltam. Elvittek iskolába, és soha nem éreztették velem, hogy kevesebbet érek, mint bárki más.”
– Senki sincs itt, hogy elvegye tőled a szüleidet – felelte Ana María. – Azért vagyok itt, hogy elmondjam, a lányaimat elvették tőlem.
Marina hallgatott. Aztán kért tőlem egy fényképet Lucíáról. Megmutattam neki egyet, amelyen a feleségem nevetve látható az utolsó Puerto Vallarta-i nyaralásunkon, mielőtt elkezdődött volna a kemoterápia.
– Pontosan ez a ránc jelenik meg az arcomon, amikor nevetek – suttogta. – Tudta, hogy létezem?
– Nem. És fáj, hogy nem találkozhattam veled.
Ez fájdalmasabb volt, mint bármelyik sikoly. Marina letette a kávéscsészéjét, és egy olyan szomorúsággal sírt, amelynek épp nevet adtak. De aztán felnézett Ana Maríára.
– Három hónapja hallottál rólam. Miért nem jöttél hamarabb?
– Mert féltem. Már elvették az egyik életemet, és azt hittem, tönkretehetem a tiédet, ha engedély nélkül belépek. Tévedtem. Ma nem kérek a bocsánatodat.
„Időre van szükségem. És bizonyítékra. Elég bajom volt már olyan férfiakkal, akik tagadták azt, amit el kellett volna ismerniük. Négy évvel ezelőtt apasági tesztet kellett csináltatnom, hogy megvédjem a lányomat. Megtanultam, hogy az igazságot nem lehet ígéretekkel bizonyítani.”
Tiszteletben tartottuk a döntését. Egy új, az ő beleegyezésével elvégzett elemzés hetekkel később megerősítette azt, amit a dokumentumok mutattak: Ana María volt a biológiai anyja, és a genetikai adatok összeegyeztethetők voltak Marina és Lucía ikertestvéri kapcsolatával.
Marina nem ölelt meg minket azonnal. Beszélt Adriánnal, és azon tűnődött, vajon az örökbefogadó szülei tudnak-e a származásáról. Soha nem találtunk végleges választ: akik megmagyarázhatták volna ezeket a döntéseket, már meghaltak.
Végre hazaért. Látni akarta a szobát, ahol Lucía dolgozott, a regénygyűjteményét és a kis citromfát, amit a teraszon ültetett. Felvett egy receptfüzetet, és nevetett, amikor apró kézírással írt bejegyzéseket talált.
„Azért is írom így, hogy senki ne tudja megváltoztatni az összegeket” – mondta.
Azt mondtam neki, hogy Lucía erős akaratú, nagylelkű, és büszke arra, hogy saját pénzt keres. Marina azt válaszolta, hogy gyerekként azt mondták neki, hogy túl makacs. Először nevettünk bűntudat nélkül. Aztán megkérdezte, hogy megtarthat-e egy fényképet a nővéréről. Mondtam neki, hogy annyi másolatot készíthet, amennyit csak akar.
De egy beszélgetés maradt. Estela találkozni kért Ana Maríával és Marinával. Egy botra támaszkodva érkezett, és az asztalra tette a kapott pénzösszeget, amennyire csak tudta, kiszámolva, valamint egy levelet, amely elismeri a részvételét.
„Ez nem elég ahhoz, hogy bármit is helyrehozzunk” – mondta. „Nem próbálom megvásárolni a megbocsátásukat. Jelentenem kellett volna, még ha az állásomba is került. Úgy döntöttem, hogy hallgatok, és arra kárhoztatom őket, hogy külön éljenek.”
