1. RÉSZ

„Vedd fel azt a narancssárga ruhát, és ne csinálj magadból bolondot! Ma van az esküvőm, és nem fogom hagyni, hogy a bizonytalanságaid elrontsák a napomat!” – kiáltott rám a húgom az öt koszorúslány előtt, akik mind levendulaszínű ruhát viseltek, amik tökéletesen illeszkedtek a testükhöz.

Egy rikító narancssárga ruhát tartottam a kezemben, ami három számmal nagyobb volt rám nézve. Úgy nézett ki, mint egy karneváli sátor.

De ami a legjobban fájt, az nem a ruha volt, hanem az önelégült mosoly, ami megjelent a nővérem arcán, amikor meglátta a könnyes szemeimet.

Abban a pillanatban megértettem, hogy ez nem hiba volt.

A húgom szervezte meg a megaláztatásomat.

Lucía vagyok, 31 éves és Pueblában élek. Építész vagyok, saját lakásom van, és sokáig azt gondoltam, hogy ha elég keményen dolgozom és jó lányként viselkedem, egy napon a családom abbahagyja majd a kevésbé fontosnak tartást.

A húgom, Veronika 35 éves, és mindig is a ház kedvence volt.

Gyerekkorunkban ő választotta ki az ajándékokat, a ruhákat, sőt még azt is, hogy hol töltsük a nyaralásokat. Ha akart valamit, a szüleim mindig találtak módot arra, hogy megvegyék neki.

Ha ugyanezt akartam volna, akkor hallgattam:

– Lucía, érted. A húgodnak nagyobb szüksége van rá.

Apám, Jorge, inkább kerülte a vitákat. Anyám, Patricia, Veronica minden szeszélyét egy olyan mondattal igazolta, amit végül utáltam:

– A húgod pont ilyen. Te megértőbb vagy.

És megtanultam megértő lenni, még akkor is, ha megfeledkezem magamról.

Amikor Veronica bejelentette, hogy feleségül megy Andreshez, egy mérnökhöz, akit két éve ismert, őszintén boldog voltam.

Andrés kedves és szorgalmas volt, és mindig tisztelettel bánt velem.

Három hónappal az esküvő előtt Veronica megkért, hogy legyek az egyik a hat koszorúslánya közül.

Izgatottan elfogadtam.

Egy nála tartott találkozó során megmutatta nekünk a kiválasztott ruhák fényképeit. Hosszúak, elegánsak és nagyon finom levendula árnyalatúak voltak.

– Majd én intézem a megrendelésüket – biztosította a férfi. – Már megvannak a méreteik.

Addig minden normálisnak tűnt.

De az ünnepség előtti este, egy családi vacsora alatt Atlixcóban, valami furcsa dolog történt.

Veronika külön asztalt készített a koszorúslányainak.

Öt hely volt.

Az enyém a szoba hátuljában volt, néhány távoli rokon mellett.

Később nyilvánosan megköszönte öt barátjának, hogy elkísérték az előkészületek során.

Még csak meg sem említett engem.

Amikor elmondtam anyámnak, így válaszolt:

– Ne kezdd a drámáddal. Holnap nagyon fontos nap van a húgod számára.

Néma maradtam.

Másnap reggel nyolc órakor érkeztem a szállodába, ahol mindannyian elkészültünk.

Öt levendulaszínű ruha lógott a tükör mellett.

Az enyém egy gyűrött zacskóban hevert a padlón.

Amikor kinyitottam, felfedeztem azt a förtelmes narancssárga ruhát, dupla extra nagy méretben.

– Probléma volt a beszállítóval – mondta Veronica, miközben még mindig a tükörbe nézett. – Ez volt az egyetlen elérhető dolog.

– De három hónapja adtad le a rendelést.

– Szóval mit akarsz, mit tegyek? Lemondjam az esküvőmet miattad?

Az egyik hölgy lesütötte a tekintetét.

A húgom felállt, közelebb jött hozzám, és valamit suttogott a fülembe, amit soha nem fogok elfelejteni:

„Egyszer végre megérted majd, hogy nem minden körülötted forog. És ha nem vagy hajlandó felvenni, elmondom az egész családnak, hogy irigységből megpróbáltad tönkretenni az esküvőmet.”

Megnéztem a ruhát.

Aztán a nővéremre néztem.

És olyan döntést hoztam, amire soha nem számított volna.

Én viselném.

De volt valami, amit Veronica nem tudott: három héttel korábban valaki elárult nekem egy titkot arról a ruháról.

És ez a titok a tökéletes esküvőjét élete legrosszabb emlékévé tette.

2. RÉSZ

Három héttel az esküvő előtt találkoztam Renatával, Andrés húgával, egy pueblai szupermarketben.

Renata egyike volt azoknak az embereknek, akik öt percig is el tudtak beszélgetni veled, és úgy éreztették veled, mintha örökké ismernének.

Amíg a fizetésre vártunk, megkérdezte, hogy haladnak az előkészületek.

–Nagyszerű. Veronika nagyon izgatott – válaszoltam.

Renata néhány másodpercig habozott.

– Lucía, kérdezhetek valami furcsát?

Bólintottam.

– Más ruhát választottál, mint a többi hölgy?

Borzongást éreztem.

– Nem. Veronica azt mondta, hogy mindannyian ugyanazt a modellt fogjuk használni.

Renáta összevonta a szemöldökét.

–Ez furcsa. Segítek koordinálni a rendeléseket a beszállítóval, és láttam a rendelés egy példányát. Öt levendulaszínű ruha van benne, és egy teljesen más, narancssárga és dupla extra nagy. Az utolsón a te neved van.

Szótlan voltam.

– Talán félreértés történt – tette hozzá. – Azt hittem, valami különlegeset rendeltél.

Megköszöntem neki, hogy elmondta.

Napokig azon gondolkodtam, hogy szembeszállok Veronikával, de túl jól tudtam, hogyan manipulálja a helyzeteket.

Ha szembeszállnék vele, valószínűleg azt mondaná, hogy féltékeny vagyok és tönkre akarom tenni az esküvőjét.

Így hát úgy döntöttem, hogy megfigyelem.

És amikor azon a reggelen pontosan azt a ruhát találtam, amilyet Renata leírt, rájöttem, hogy a gyanúm beigazolódott.

Nem vitatkoztam tovább.

Bezárkóztam a fürdőszobába, biztosítótűvel rögzítettem az anyagot, és megpróbáltam megigazítani a derekát a táskámban lévő szalaggal.

Nem sült el jól.

De belenéztem a tükörbe és felemeltem a fejem.

Nem hagyhattam, hogy egy ruha döntse el, mennyit érek.

Amikor kijöttem, az esküvőszervező meglepetten nézett rám.

– Lucia kisasszony, biztos benne, hogy ez az ön ruhája?