– Az, amelyiket a húgom választott – feleltem. – Ne aggódj. Ma lesz az esküvőnk.

A szertartásra egy gyönyörű haciendában került sor Atlixcóban, kertekkel és fehér virágokkal körülvéve.

Veronica látványos menyasszonyi ruhában jelent meg. Andres könnyes szemmel nézett rá.

A többi hölgy mögött sétáltam.

Öt levendulaszínű ruha.

És én, élénk narancssárgába öltözve.

A pillantások elkerülhetetlenek voltak.

Néhányan suttogtak. Mások láthatóan zavarban voltak miattam.

A koktélparti alatt odalépett egy unokatestvér.

– Lucía, miért ezt a színt választottad?

– Veronikát kellene megkérdezned. Ő vette a ruhákat.

Nem mondtam semmi mást.

Ugyanezt ismételtem meg két másik embernek is.

A fogadáson Rosario nagynéném, anyám nővére, mellettem ült.

72 éves volt, és soha nem volt az a fajta, aki hallgatott az igazságtalansággal szemben.

– Szándékosan csinálta ezt az a lány, ugye?

Bólintottam.

– Anyád tudja?

– Azt mondja, túlzok.

A nagynéném összeszorította a száját.

–Egész életemben igazoltam a gonosz tetteit.

Aztán megfogta a kezem.

– Nem kell folyton tűrnöd.

– Ezúttal nem fogok elbújni, néni.

Eközben a főasztaltól Veronica elkezdte észrevenni, hogy a vendégek többet beszélnek a ruhámról, mint a dekorációról.

A mosolya minden alkalommal eltűnt, amikor valaki rám mutatott.

Aztán valami váratlan dolog történt.

Renata odalépett Andréshez, és mutatott neki valamit a mobiltelefonjáról.

Figyelmesen hallgatott.

Felém nézett.

Aztán ismét a képernyőre nézett.

Percekkel később odalépett az asztalomhoz.

– Lucía, kérdeznem kell valamit. Kérlek, mondd el az igazat.

-Természetesen.

– Veronica úgy adta neked azt a ruhát, hogy tudta, hogy más?

Egyenesen ránéztem.

– Igen. Ő maga rendelte.

Andrés mély lélegzetet vett.

—Renata megtalálta az eredeti rendelési e-mailt.

Először éreztem úgy, hogy valaki hajlandó hinni nekem anélkül, hogy órákon át védekeznem kellene.

„Nagyon sajnálom” – tette hozzá. „Ezt nem érdemelted.”

Aztán Renatával visszatért az ifjú pár asztalához.

Láttam, ahogy Andrés a telefont mutatja Verónicának.

Elsápadt.

Megpróbált mosolyogni, de a férfi nem viszonozta a mosolyt.

Aztán a nővérem mondott valamit, amit nem hallottam.

Renáta megrázta a fejét.

Andrés hirtelen felállt a székéről.

És pont amikor azt hittem, hogy Veronica végre beismeri, mit tett, hallottam a sikolyát:

„Nem én voltam! Lucía kérte azt a ruhát, hogy felhívja magára a figyelmet! Vannak bizonyítékaim!”

Minden szem rám szegeződött.

De Renata továbbra is a kezében tartotta a mobiltelefont.

És amikor megnyitotta a beszállítónak küldött utolsó üzenetet, Veronica rájött, hogy élete legnagyobb hibáját követte el.

3. RÉSZ

Renata nem emelte fel a hangját. Egyszerűen odalépett Andréshez, felé tartotta a mobiltelefonját, és azt mondta:

—Itt az eredeti rendelés. Veronica e-mail címéről küldték három hónappal ezelőtt. És itt a szállító visszaigazolása.

Veronica megpróbálta kikapni a kezéből a telefont.

–Ez magánügy! Nincs jogod átnézni a holmijaimat!

– Azt mondtad, hogy Lucía rendelte azt a ruhát – felelte Renata. – Ha ez igaz, akkor ennek az e-mailnek meg kell erősítenie.

Andrés némán olvasta az üzenetet.

Aztán rám nézett.

Soha nem fogom elfelejteni az arckifejezését.

Nem tűnt dühösnek. Mélységesen csalódottnak.

– Veronika – kérdezte –, miért írtad ezt?

A húgom hallgatott.

Aztán Renata felolvasta azt a részt, ami végre mindent tisztázott:

– „Öt levendulaszínű ruha, 214-es modell, a feltüntetett méretekben. Luciának egy élénk narancssárga ruha, 2XL méretben. Kérlek, tartsd tiszteletben a választásomat, és ne módosítsd az engedélyem nélkül.”

A levél a nővéremnek volt címezve, és ugyanazon a napon adták fel, mint a többi rendelést.

De volt valami még ennél is rosszabb.

Az alábbiakban a beszállító válasza jelent meg:

„Veronica kisasszony, megerősítjük, hogy a Luciának szánt ruha nem illik a csoport többi tagjának stílusához vagy színéhez. Fenn kívánja tartani ezt a különbséget?”

És a nővérem válasza ez volt:

„Igen, pontosan ezt akarom. Ez személyes döntés. Majd én intézkedem, hogy eljuttassam neki.”

Gombócot éreztem a torkomban.

Egy dolog volt gyanítani, hogy a saját húgod meg akar alázni.

Egy másik pedig rájött, hogy három hónapja volt megbánni a bűneit, mégis folytatta.

– Most mit fogsz mondani? – kérdezte Andrés.

Veronika sírni kezdett.

„Semmit sem értenek! Meglepetés volt! Azt akartam, hogy Lucía kitűnjön, mert ő az egyetlen nővérem.”

Rosario néni, aki a sikolyok hallatán közelebb jött, keserűen felnevetett.

–Milyen kedves gesztus, lányom! Öt egyforma ruhában lévő nő, a húgod pedig közlekedési bójának öltözött be.

Néhány vendégnek vissza kellett fojtania a nevetését.

Anyám azonnal megjelent.

– Rosario, kérlek! Esküvőn vagyunk!

–Pontosan, Patricia. És nézd csak, mit döntött a lányod a másikkal.

Anyám felém fordult.

– Lucía, valószínűleg félreértés történt. Ne csináld nagyobb bajt, mint amilyen.

Ez a mondat megütött.

Nem azért, mert új volt, hanem mert egész életemben ezt hallottam.

Sosem én okoztam a problémákat, de mindig én voltam a felelős azért, hogy mások kellemetlenül érezték magukat, amikor felfedezték azokat.

– Anya – feleltem –, én semmit sem csináltam. Eljöttem, felvettem a ruhát, és megtettem, amit Veronica kért tőlem.

– Megbeszélhetted volna négyszemközt is.

– Megpróbáltam megkérdezni tőle ma reggel. Mindenki előtt rám ordított.

Andrés közbelépett.

– Patricia asszony, nem Lucía kezdte ezt a beszélgetést. Én kérdeztem, mi történt.

Anyám zavarban volt.

Annyira hozzászokott, hogy mindenki Veronikát védi, hogy képtelen volt felfogni, miért kérdőjelezheti meg bárki is.