1. RÉSZ

„Holnap a menyed meg fog halni odalent, és mindenki azt fogja hinni, hogy baleset volt” – suttogta az anyósom a pincém biztonsági kamerája előtt.

Nem hallottam: a videón nem volt hang. De láttam, ahogy mozog az ajka, miközben építési habbal fedte be a szellőzőnyílást, és később rájöttem, hogy a mondat, amit mondott, szinte megegyezik azzal, amit egy üzenetben írt. Amit viszont teljes tisztán láttam, az Beatriz volt, az a nő, aki minden este rózsafüzért imádkozott, amint a pincében egy gázberendezéssel babrál, majd mindkét irányba nézve távozik.

Mariana Salcedo vagyok, harmincnyolc éves, és egy borászat tulajdonosa vagyok a Guadalupe-völgyben, Alsó-Kaliforniában. Apám néhány hektárt és rengeteg adósságot hagyott rám. Ezt a földet elismert vállalkozássá alakítottam, közel tizenöt évig dolgoztam szüretek, hordók és felvásárlók között. A férjem, Alejandro, később érkezett. Amikor megismerkedtem vele, éttermi berendezéseket árult. Adtam neki értékesítési pozíciót, kapcsolatokat és egy kis részesedést a cégben. Hét évvel később mindenki „igazgatónak” hívta.

Beatriz már három éve lakott nálunk. Soha egyetlen számlát sem fizetett. Ennek ellenére folyton azt hajtogatta, hogy egy tisztességes nőnek engedelmeskednie kell a férjének, és hálásnak kell lennie, hogy a családja befogadta. Eltűrtem a megjegyzéseit, mert Alejandro mindig ezt mondta:

– Felnőtt már, drágám. Ne is figyelj rá.

Azon az estén, az irodámban ülve, két eszközre is elmentettem a videó másolatát. Egy részem legszívesebben elszaladt volna, hogy szembeszálljon vele. Egy másik, sokkal hidegebb részem figyelmeztetett, hogy egy nő, aki alig tudja, hogyan kell használni a mobiltelefonját, nem véletlenül bukkant volna erre az installációra.

Aztán lépteket hallottam.

Alejandro bejött egy csésze forró tejjel, és egy pulóvert terített a vállamra.

– Megint későig dolgozom, drágám. Holnap pihenj. Ne is gondolj arra, hogy lemész a borospincébe.

Az édességétől felfordult a gyomrom. Egy apró fehér hab, pont olyan, mint amilyet a felvételen láttam, a nadrágjára ragadt.

„Rosszul érzem magam. Nem kérek tejet” – válaszoltam.

Vitáskodás nélkül letette a csészét, és megcsókolta a homlokomat. Amikor bement a hálószobába, diszkréten kinyitottam a széfet, ahol a tulajdoni lapokat és a biztosítási kötvényeket tartottuk.

Megtaláltam a biztosítást, amihez Alejandro ragaszkodott, miután megbetegedtem: nyolcvanmillió peso.

Lent egy kérés volt a kedvezményezett megváltoztatására. A szüleim eltűntek a dokumentumról. Most Alejandro szerepelt egyedüli kedvezményezettként, egy olyan aláírással, amely tökéletesen utánozta az enyémet.

A földön ültem, sírni képtelen voltam.

Nem pénzről vagy egy beleavatkozó anyósról volt szó. A férjem és az anyja kitervelték a halálomat.

Alejandro kiáltott a szobából:

– Egyébként holnap érkezik egy nagyon fontos vevő. Elő kell hoznod a pince hátsó részében tartott tartalék Cabernet Sauvignon-t.

Akkor értettem meg pontosan, miért kellett odamennem.

Lassan vettem egy mély levegőt, és azt feleltem, hogy igen.

Lefekvés előtt láttam, hogy felvillan annak a telefonnak a képernyője, amit Alejandro a komódon hagyott.

Beatriz üzenete így szólt:

„Minden úgy van, ahogy parancsoltad, fiam. Holnap végre megkapjuk, ami jogosan a miénk.”

És amikor válaszolt, rájöttem, hogy nem fognak tovább várni.

2. RÉSZ

Másnap reggel Beatriz zöld chilaquilesszel, frissen főzött kávéval és egy olyan mesterkélt mosollyal fogadott, hogy legszívesebben sikítottam volna. A fején a Szűz Mária-érmet viselte, amit az esküvőnkkor adott nekem.

„Drágám, lemész ma az emeletre megnézni az üvegeidet?” – kérdezte, miközben töltött nekem még salsát.

– Nem. Időpontom van egy gyógyfürdőben Ensenadában. Pihennem kell.

Anyósom megkönnyebbülten felsóhajtott. Alejandro, aki épp leült, nem tudta leplezni a meglepetését.

„És mi lesz a borral az ügyfelemnek?” – kérdezte.

Kivettem a táskámból a borospince elektronikus kulcsát, és az asztalterítőre helyeztem.

– Ő a vendéged, Alejandro. Menj, hozd el az üveget. A hátsó polcon van, az, amelyikről mindig azt mondod, hogy úgy néz ki, mint egy labirintus.

Láttam, ahogy a tekintete a kulcsról az arcomra vándorol. Néhány másodpercig mintha habozott volna. Aztán eltette a kabátja zsebébe.

– Természetesen, szerelmem. Élvezd a napodat.

Remegő lábakkal hagytam el a házat. Nem mentem el a wellnessbe.

Egy kilátóponthoz vezettem, ahonnan ráláttam az ingatlanhoz vezető útra. Kora reggel felhívtam az ügyvédemet, és elküldtem neki a felvétel és a hamisított dokumentum másolatait. Azt követelte, hogy távozzak, és értesítsem a mentőszolgálatokat a kockázatról.

Az autóból a külső kamerák képét követve próbáltam kapcsolatba lépni a Polgári Védelmi Hivatallal.

Tíz negyvenötkor egy piros autó jelent meg.

Alejandro kiszállt a vezetőülésről, és kinyitotta az ajtót egy fehér ruhás lánynak. Megcsókolta a bejáratunk előtt, pont ott, ahol előző délután megöleltem.

Felismertem Claudiát, egy állítólagos marketingtanácsadót, aki hónapok óta elkísérte üzleti utakra.

Láttam őket karöltve jönni. Alejandrónál volt a borospince kulcsa.

Újra felhívtam a 911-et, és megadtam a pontos címet, figyelmeztetve, hogy gázszivárgás lehet. A központos azt mondta, maradjak távol.

Percekkel később hangos csattanás rázta meg az autó ablakait.

Füstoszlop emelkedett a szőlőültetvények mögül.

Visszahajtottam, rendőrautók és tűzoltóautók között kanyarogva. A ház földszintje romokban hevert. Egy rendőr megállított a szalag előtt.

„A férjem bent van!” – kiáltottam.

Beatriz megjelent a szomszédok között, sírt és a kitüntetését szorongatta.

„Szegény menyem! Istenem, Mariana!” – nyögte.

Amikor meglátott engem maga előtt állni, hirtelen elállt a könnye.