A kamerákon keresztül láttam, ahogy az anyósom betömi a borospincém szellőzőjét, és kinyitja a gázcsapot. Aznap éjjel a férjem átölelt, és azt mondta: „Holnap menj le a legdrágább üveg borért.” Úgy tettem, mintha semmiről sem tudnék, majd a reggelinél odaadtam neki a kulcsot, hogy menjen le ő maga. Órákkal később hatalmas robbanás rázta meg a házat… az anyósom pedig, amikor meglátta, hogy életben vagyok, olyasmit ordított, amivel azonnal elárulta magát.

„Te? Miért vagy még életben?” – fakadt ki belőle, mit sem sejtve arról, hogy egy rendőr hallgatózik.

–Mit mondasz? Hol van Alejandro?

Az arca megváltozott. A füstre nézett, majd a borospince betört ajtajára, és kétségbeesetten elkezdte a fiát hívni.

Egy nyomozótiszt közeledett. Két felnőtt holttestét találták a pincében. Az egyik mellett Alejandro órája volt; a másik mellett egy C betűvel vésett karkötő. Az azonosítást törvényszéki elemzésnek kellett megerősítenie.

Beatriz egy székre rogyott.

Alig kaptam levegőt.

De a legrosszabb akkor történt, amikor az ügynök megmutatta a romok alól kiemelt kis zacskót: benne egy fénykép volt Claudiáról, amint egy csecsemőt ölel, a hátulján pedig egy tijuanai cím.

– Salcedo asszony – mondta –, van valami azzal a gyerekkel kapcsolatban, amit tudnia kell.

3. RÉSZ

Azt hittem, láttam már a legrosszabb árulást. Tévedtem.

A fényképen Claudia egy kórházi szobában volt látható, egy kék takaróba csavart újszülöttel. Mögöttük, úgy mosolyogva, mintha a világ legboldogabb embere lenne, ott állt Alejandro.

A sarokban lévő dátum négy hónappal ezelőttnek felelt meg, éppen akkornak, amikor közölte velem, hogy Monterreybe utazik, hogy megkössön egy szerződést.

„Még nem tudjuk, ki a kiskorú” – pontosított a nyomozó. „A cím segíthet megtalálni a családját.”

Válasz nélkül megnyomtam a fényképet.

Alejandro mindig azt mondta, hogy nem akar gyerekeket, mert azok beleavatkoznának a terveinkbe. Hittem neki. Közben ő is családot alapított a vállalkozásomból származó pénzből.

Beatriz egy mentőautóból hallotta a beszélgetést. A szája elé kapta a kezét.

– Alejandro azt mondta nekem, hogy annak a gyereknek soha semmiben sem lesz hiánya – mormolta.

A nyomozó felé fordult.

– Tudtad, hogy a fiad egy másik kapcsolatban él?

Anyósom megpróbált visszakozni, de már túl késő volt. Remegni kezdett, és folyton azt ismételgette, hogy minden az én hibám, hogy mindig én aláztam meg a fiát, mert többet kerestem, mint ő.

Amikor felvetették Alejandro halálának lehetőségét, a nő idegösszeomlást kapott, és orvosi ellátásra kellett vinni.

Odaadtam az Ügyészségnek az előző esti felvételt, a szabályzat másolatait és az üzenetet, amit Alejandro mobiltelefonjával lefényképeztem.

Elmagyaráztam, mikor gyanakodtam veszélyre, hol voltam, amikor hívtam a 911-et, és átadtam a hívásnaplómat. A nyomozók nehéz kérdéseket tettek fel nekem. Mindegyikre válaszoltam.

Három nappal később a szakértők megerősítették Alejandro és Claudia személyazonosságát.

Azt is megállapították, hogy szándékosan manipulálták a szellőzőrendszert, és veszélyes gázfelhalmozódás történt. A tűz a tárgyi bizonyítékok nagy részét elpusztította, de a felvétel pontosan megmutatta, mit tett Beatriz.

A nyomozást már nem egyszerű háztartási problémaként kezelték.

Alejandro halálakor az édesanyja nem jelent meg. Még mindig kórházban feküdt, pszichiátriai vizsgálat alatt. A rokonai azt suttogták, hogy én okoztam mindent azzal, hogy nem engedtem neki a borászat irányítását.

Egy nagynéni még azt is mondta nekem a koporsó előtt:

– Ha kevésbé büszke feleség lettél volna, az unokaöcsém élne.

Ránéztem, és hangtalanul válaszoltam:

„Az unokaöcséd megpróbált megölni. Nem fogok bocsánatot kérni a túlélésemért.”

A temetés után visszamentem dolgozni.

Ott találtam a második tragédiát: Alejandro három éven át fantombeszállítókat, felfújt számlákat és nem létező vásárlásokat használt fel arra, hogy harmincnyolcmillió pesót csaljon ki a cégtől.

A rendszermenedzserem, Raúl, biztonsági másolatokat készített egy számítógépről, amelynek formázására Alejandro többször is utasította.

Az e-mailek, átutalások és beszélgetések között két tijuanai luxuslakás is felbukkant, amelyeket borászati ​​alapból vásároltak, és Claudia nevére regisztráltak.

Egy kora reggel, egyedül egy hotelszobában olvastam az üzeneteiket:

„Anyukám idős hölgye szerint Mariana lenéz minket” – írta Alejandro.

„Mi van, ha rájön a pénzre?” – kérdezte Claudia.

„Még csak meg sem fogja tudni. A pince már el van rendezve. A biztosítás után te és a gyerek úgy fogtok élni, mint a királyok.”

Ki kellett kapcsolnom a számítógépet. Hányinger fogott el, és kétrét görnyedtem a mosogató fölé.

Ami a legjobban fájt, az nem az volt, hogy már nem szeret engem, hanem az, hogy rájöttem, hogy miközben én kávét főztem neki és a félelmeimről beszéltem, ő hónapokig számolgatta, mennyit ér a halálom.

Felhívtam az ügyvédemet, Lucía Herrerát, és megbíztunk egy független könyvvizsgálót.

Panaszokat nyújtottunk be a csalárd műveletekkel kapcsolatban, és intézkedéseket kértünk a cég pénzéből állítólagosan megszerzett vagyon eltűnésének megakadályozására.

Voltak szakértői jelentések és fellebbezések, de a beszámolók egy olyan történetet meséltek el, amelyet lehetetlen volt tagadni.

A családja dühösen reagált.

Az édesanyja, Rosa, a fiával, Ivánnal érkezett az irodámba. Magukkal hozták néhány okirat másolatát, és követelték, hogy vonjak vissza minden követelést.

– A lányom azért kapta azokat a lakásokat, mert az a férfi szerette őt – kiáltotta Rosa. – Már így is elég pénzed van!

– Nem az övé volt a pénze, ezért vette őket – feleltem. – Az, hogy Claudia nevén vannak, nem törli az átutalásokat.

Iván ököllel az asztalra csapott.

– Ha semmit sem hagysz nekünk, megbánod.

Nem vitatkoztam tovább. Lucía felvette a fenyegetést, és megkérte őket, hogy távozzanak.

Azon a délutánon a képen látható babára gondoltam. Soha nem láttam őt ezelőtt. Azt sem tudtam, hogy jól van-e.

A hatóságok támogatásával sikerült ellenőrizni a kép mögött megjelenő címet.