1. RÉSZ

„Ha a kutya nem jön elő, a lányod kint marad láncra verve, amíg meg nem tanul engedelmeskedni! És ha megbetegszik, a te hibád lesz, amiért ilyen rosszul nevelted!”

Ezek voltak a férjem, Sergio Robles szavai, miközben ötéves lányunk remegett az esőben, kutyalánccal kikötözve a zapopani Puerta de Hierro-i házunk kapujához.

– Anya, bemehetek már? Annyira fázom… Nem tettem semmi rosszat.

Daniela alig tudott megszólalni. Rózsaszín pizsamája átázott, ajka sápadt, apró csuklóján pedig látszottak a fém súrlódásai.

Letérdeltem a nedves járdára, és teljes erőmből megöleltem.

– Szerelmem, nézz rám. Itt van anya. Nem foglak egyedül hagyni.

Szemben velünk, a bejárat alatt, Sergio egy pohár bort tartott a kezében. Mellette Camila, a szeretője, fehér selyemköntösbe burkolózva.

– Sergio, nem akarok kegyetlennek tűnni – mondta, és úgy tett, mintha sírna –, de Copo gyakorlatilag a fiam. Daniela azért engedte el, mert féltékeny rám. Valakinek meg kell tanítania neki, hogy a tettei következményekkel járnak.

Copo egy szamojéd volt, akit Sergio ajándékozott neki a születésnapjára. Amióta Camila nálunk lakott, ez a kutya több figyelmet kapott, mint a saját lányom.

„Daniela hozzá sem nyúlt ahhoz a kutyához!” – kiáltottam. „Láttam, ahogy Camila ma délután átadta egy férfinak egy teherautó mellett!”

Sergio lement a lépcsőn.

– Elég a hazugságokból, Marianna!

Akkorát pofon vágott, hogy elvesztettem az egyensúlyomat.

– Camila művelt, elegáns, és tudja, hogyan kell viselkedni. Pénz nélkül jöttél az életembe, és még mindig van képed vádolni őt.

Az anyja, Beatriz, megjelent mögötte.

– Mindig figyelmeztettelek, hogy az a nő egy igazi aranyásó – jegyezte meg. – Még a lánya is ugyanolyan problémásnak bizonyult.

Daniela sírni kezdett.

– Nagymama, én nem csináltam semmit…

Beatriz válasz nélkül becsukta az ajtót.

Hét évig voltam Sergio felesége. Amikor megismertem, egy kis, eladósodott építőipari cége volt, és olyan álmai voltak, amelyek lehetetlennek tűntek. A legrosszabb pillanataiban mellette álltam, segítettem neki a szerződésekkel, a költségvetéssel és a tárgyalásokkal.

Soha nem árultam el neki, hogy Mariana Villarreal vagyok, Nyugat-Mexikó egyik legfontosabb üzleti csoportjának örököse.

Azért választottam a diszkrét életet, mert egy szerelemre épülő házasságot akartam, nem a vezetéknevemen vagy a pénzemen.

Évekig tűrtem a megvetését, abban a hitben, hogy a türelem megmenti a családunkat.

De azon az estén rájöttem a hibámra.

Egy szomszéd elkezdte felvenni a telefont az autójából.

– Hé, uram! Lány az! Már hívtuk a mentőket!

Sergio gúnyosan válaszolt:

Törődj a saját dolgoddal! Ez az én házam!

Megpróbáltam levenni Daniela láncát, de a lakat meg sem mozdult.

Aztán éreztem, hogy a kis teste remegése abbamarad.

– Daniela?

A lányom félig csukott szemmel lélegzett, és nehezen lélegzett.

– Sergio, segíts! A lányunk elájul!

A bejáratból rám nézett.

– Ne színészkedj! Ha be akarsz jönni, a kutyának kell először megjelennie.

És becsukta az ajtót.

Remegő kézzel vettem elő a mobilomat. Tárcsáztam egy számot, amit három éve nem használtam.

– Alonso úr? Mariana Villarreal vagyok.

A másik oldalon teljes csendet hallottam.

– Mariana asszony… Ön az?

A lányomra néztem, aki eszméletlenül feküdt a karjaimban.

–Szükségem van mentőre és a jogi csapatra. A férjem épp most veszélyeztette Daniela életét. És Alonso… vége a hallgatásomnak.

Amit Sergio akkor még nem tudott, az az volt, hogy ez a hívás le fogja rombolni az összes hazugságot, amelyre a vagyonát építette.

2. RÉSZ

Tizenegy perccel később egy mentőautó fényei világították meg házunk bejáratát.

Két rendőr és egy tűzoltócsapat érkezett a mentősök kíséretében. Az egyikük elvágta a lakatot, míg a másik Danielát vizsgálta.

– A lánynak kihűlt és magas láza van. Azonnal át kell szállítanunk.

Amikor feltették a hordágyra, úgy éreztem, mintha a világ rám omlott volna.

„Kérlek, mentsd meg a lányomat!” – könyörögtem.

Az egyik rendőr észrevette a nyomokat a csuklómon, és megkérdezte, hogy ki tette ezeket.

– Az apád – válaszoltam.

Abban a pillanatban Sergio elhagyta a házat.

– Tisztviselő úr, ez egy családi félreértés!

De egy szomszédasszony odalépett, és felmutatta a telefonját.

–Mind fel van itt véve. Láttam, amikor a férfi nem volt hajlandó beengedni a lányt.

Sergio elvesztette a mosolyát.

Percekkel később megérkezett Alonso Méndez, a Grupo Villarreal jogi igazgatója. Egy ügyvéd és két jármű kíséretében érkezett.

– Mariana asszony, a családját már értesítették – mondta nekem, kissé meghajtva a fejét. – A kórház készen áll a fogadására.

Sergio-nak sikerült meghallania ezeket a szavakat.

– Mariana asszony? Milyen műsort szervez?

Nem válaszoltam neki.

Hátranézés nélkül beszálltam a mentőautóba.

A kórházban Daniela azonnal ellátásban részesült. Az orvosok stabilizálták a hőmérsékletét, de figyelmeztettek, hogy megfigyelésre és pszichológiai támogatásra lesz szüksége.

Amikor végre kinyitotta a szemét, megkérdezte tőlem:

– Anya, apa még mindig haragszik rám?

Ez a kérdés jobban fájt, mint a pofon.

– Nem tettél semmi rosszat, drágám. Semmi sem a te hibád volt.

Amíg Daniela aludt, aláírtam a felhatalmazást az ügyvédeimnek, hogy benyújtsák a vonatkozó panaszt és kérjék a védelmi intézkedéseket.

Alonso egy mappát tett az asztalra.

– Mariana, Sergio építőipari cégénél is súlyos szabálytalanságokat találtunk. Olyan tranzakciókra vonatkozó pénzeszközök és számlák sikkasztása történt, amelyek soha nem történtek meg.