1. RÉSZ

„Tűnj már onnan! Az a közönséges pulóver tönkreteszi a fényképeket!” – kiáltott rám a sógornőm több mint negyven vendég előtt.

Egy másodperccel később éreztem, hogy a cipője szándékosan a bokámon akad, és a keze hátulról meglök.

A fejem egy hatalmas kőkandalló szélének ütközött.

Szétzúzódott vállammal a földre estem, miközben a halántékomon vér kezdett csorgani.

A legrosszabb nem az ütés volt.

A legrosszabb az egészben az volt, amikor anyósom ezt mondta:

– Kelj fel, Mariana. Nem fogod elrontani a megbeszélést a teátrális viselkedéseddel.

A férjem, Alejandro, pár méterre volt tőlem, egy pohár whiskyvel a kezében. Rám nézett, de nem jött közelebb.

Azon a napon rájöttem, hogy a család, akikkel öt évig éltem, nemcsak hogy megvetett engem.

Valami sokkal sötétebb volt a mosolyuk mögött.

Mariana Torres vagyok, 32 éves és vasúti üzemeltetési koordinátorként dolgozom egy magánkézben lévő árufuvarozó cégnél Guadalajarában.

A munkám abból áll, hogy felügyeljem a Mexikó különböző államain keresztül árukat szállító vonatok útvonalait, menetrendjét és mozgását.

A műszakok kimerítőek, különösen éjszaka. De mindig is szerettem a munkámat.

Sok kényelem nélkül nőttem fel. Tizenhat éves koromban meghalt az anyám, és túl korán megtanultam, hogy a pénzügyi függetlenség nem luxus, hanem egy módja annak, hogy megvédjük magunkat.

Amikor találkoztam Alejandro Mendozával, azt hittem, egy másfajta férfira leltem.

Figyelmes, udvarias volt, és értékesítési igazgatóként dolgozott a családja disztribúciós cégénél.

Udvarlásunk alatt virágot hozott nekem, megvárt a műszakom után, és azzal hencegett, hogy szorgalmas nő vagyok.

Minden megváltozott az esküvő után.

Az édesanyja, Patricia, soha nem fogadta el, hogy a fia olyan valakivel kötött házasságot, aki nem tartozott az ő társasági körébe.

A húga, Fernanda, még rosszabbul járt.

Huszonkilenc éves volt, lakberendezőnek mutatta be magát, és a szülei hitelkártyáiból élt.

Számára a munkaruhám elég ok volt arra, hogy megalázzon.

– Szegény öcsém – mondta a vendégek előtt. – Annyi fontos kapcsolata ellenére végül egy olyan nőt vett feleségül, aki vonatok és zsírok között dolgozik.

Eltűrtem a megjegyzéseit, mert úgy gondoltam, hogy Alejandro nem osztja ezeket a gondolatokat.

Az elmúlt hat hónapban azonban valami furcsa dolog kezdett történni velem.

Minden reggel, amikor hazaértem a munkából, Alejandro egy csésze karamellás kávéval várt.

– Fogadd be, drágám. Segít majd pihenni.

Miután megittam, elviselhetetlenül álmosnak éreztem magam.

Tíz-tizenkét órát aludt, majd zavartan, fejfájással és állandó gyengeségérzettel ébredt.

Azt hittem, a testem érzi az éjszakai műszakok hatását.

Alejandro ragaszkodott a lemondásához.

Az anyja azt állította, hogy a fiú kezdi elveszíteni az érzelmi stabilitását.

Fernanda pedig kigúnyolt, mert szerinte úgy néztem ki, mint egy beteg nő.

A családi összejövetelre decemberben, szombaton került sor Patricia otthonában, Zapopan egy exkluzív részén.

Épp most végeztem egy tizenkét órás műszakkal.

Alejandro ragaszkodott hozzá, hogy a lány elkísérje, mert az édesanyja felbérelt egy profi fotóst.

Amikor megérkeztünk, a ház tele volt üzletemberekkel, családtagokkal és barátokkal.

Szédültem.

Kerestem egy sarkot a kandalló közelében, hogy megpihenjek pár percet.

Aztán megjelent Fernanda, elegáns piros ruhában.

– Az a hely az enyém. Mozgás.

Mondtam neki, hogy azonnal költözöm.

De mielőtt ezt tette volna, láttam, hogy az anyjára néz.

Patricia, a szoba másik végéből, apró mozdulatot tett a fejével.

Fernanda elmosolyodott.

És meglökött.

Amikor elestem, több vendég sikolyát is hallottam.

Megpróbáltam felkelni, de a jobb karom nem reagált.

– Kérlek… hívj mentőt – mormoltam.

Patricia odalépett, és meglátta a vért a padlón.

–Mindig olyan drámai. Most pedig rendbe kell tennünk ezt az egészet.

Alejandro végre odajött hozzám.

Egy pillanatra azt hittem, segíteni fog nekem.

De odahajolt, és valamit súgott a fülembe, amire még mindig szóról szóra emlékszem:

– Jobban tennéd, ha azt mondanád, hogy magadtól ested el. Nem hagyom, hogy belekeverd a húgomat ebbe.

És amikor megpróbáltam válaszolni neki, elvesztettem az eszméletemet.

Amit a család nem tudott, az az volt, hogy a kórházba érkezéskor egy vérvizsgálat egy sokkal szörnyűbb titkot fog feltárni, mint az az esés.

2. RÉSZ

– Mariana, fel kell tennem egy nagyon kényes kérdést. Ki főzi a kávét, amit minden reggel megiszol?

Dr. Elena Ramirez olyan komolysággal nézett rám, hogy kirázott a hideg.

Egy guadalajarai magánkórházban ébredt.

Agyrázkódása, jobb kulcscsontjának törése volt, és több öltés is történt a halántéka közelében.

De az orvost sokkal jobban aggasztotta valami más.

– A férjem – feleltem. – Miért?

Letett néhány eredményt az asztalra.

– Aggasztó mennyiségű nyugtatót találtunk a szervezetében.

Éreztem, hogy a szívem hevesen kalapálni kezd a mellkasomban.

– Az lehetetlen. Nem szedek altatót.

– Pontosan ezért aggódom.

Elmagyarázta, hogy a kezdeti vizsgálatok egy benzodiazepin családba tartozó anyagot mutattak ki, ami ellentmond annak, amit a gyógyszereimről kijelentettem.

Ezenkívül az elmúlt hónapokban tapasztalt tüneteim szükségessé tették az esetleges ismételt expozíció kivizsgálását.

„Még nem mondhatom meg, hogy ki adta be neked, vagy mennyi ideig” – tisztázta. „De meg kell védenünk téged, és további vizsgálatokat kell végeznünk.”

Aztán eszembe jutottak a reggelek.

Karamellás kávé.

Alejandro ragaszkodik hozzá, hogy az utolsó cseppig is igya meg.

Azokon a alkalmakon, amikor megpróbáltam magam elkészíteni, kivette a kezemből, mondván, kényeztetni akar.

Hányingerem lett.