Hónapokig azt hittem, hogy a testem kezd összeomlani.

Most már fennállt annak a lehetősége, hogy valaki más okozta bennem ezt a gyengeséget.

– Doktor úr… Azt hiszem, a férjem ad nekem valamit a beleegyezésem nélkül.

Megfogta a kezem.

—Dokumentálni fogjuk, és szakértői értékelést kérünk. Segíthetünk a panasztételben is.

Mielőtt válaszolhattam volna, kopogtak az ajtón.

Alejandro, Patricia és egy szürke öltönyös férfi lépett be, aki egy mappát cipelt.

A férjem azonnal odalépett.

–Szerelmem! Kétségbeesetten álltunk.

Megpróbálta megcsókolni a homlokomat.

Félreálltam.

Patricia közbeszólt a szokásos édes hangján.

– Doktor úr, szegény Marianánk hónapok óta furcsán viselkedik. Azt hisszük, titokban gyógyszereket szed.

Le voltam fagyva.

Alejandro lesütötte a tekintetét, szomorúságot színlelve.

– Próbáltunk segíteni neki, de nem ismeri fel, hogy problémája van.

Az öltönyös férfi kinyitotta a mappát.

– Én vagyok a család ügyvédje. Úgy gondoljuk, tanácsos, hogy Mariana egy magánintézményben vegyen részt pszichiátriai vizsgálaton. Elkészítettük a férje számára a felhatalmazást is, hogy bizonyos ügyeket intézzen a felépülése alatt.

Megnéztem a dokumentumokat.

Volt egy önkéntes tagsági jelentkezés és egy meghatalmazás, amely állítólag felhatalmazta Alejandrót a számláim és a tulajdonom felett.

– Csak az aláírásodra van szükségünk – mondta az anyósom.

Akkor értettem meg, hogy nem csak hűtlenségről, családi veszekedésről vagy megaláztatásról van szó.

El akarták venni tőlem a jogot, hogy dönthessek a saját életemről.

És mindenre készítettek egy magyarázatot: egy labilis, kimerült nő voltam, aki állítólag gyógyszerektől függött.

Ránéztem az orvosra.

Megértette a félelmemet.

– A betegnek nemrégiben agysérülése volt – vágott közbe. – Most nem alkalmas az alkalom ilyen jellegű dokumentumok aláírására.

Kihasználtam a lehetőséget.

– Nagyon fáj a fejem – mormoltam. – Hadd pihenjek. Holnap beszélünk.

Patricia elmosolyodott, meg volt győződve arról, hogy nyert.

– Persze, drágám. Holnap korán jövünk.

Amikor elmentek, kértem, hogy beszélhessek a kórház szociális munkásával és egy független ügyvéddel.

Egyáltalán semmit sem írtam alá.

Ugyanazon az estén az orvosi személyzet segítségével első nyilatkozatot tettem a hatóságoknál, és intézkedéseket kértem annak megakadályozására, hogy Alejandro beleavatkozzon az orvosi döntéseimbe.

Megérkezett a barátnőm, Lucia, egy munkatársam, hogy társaságot nyújtson nekem.

Ő volt az, aki valami váratlant mutatott nekem.

– Mariana, van még valami, amit tudnod kell.

Kinyitotta a számítógépét.

Hónapokkal ezelőtt Alejandróval olyan autóbiztosítást kötöttünk, amely tartalmazta a közös utazási nyilvántartásunkat, mindkettőnk engedélyével.

Lucía segített hozzáférni a fiókomhoz tartozó jelentésekhez.

Alejandro autója hónapok óta ugyanazon az útvonalon járt.

Miután kávét adott nekem, elhagyta a házunkat, és szinte az egész napot luxuslakások előtt parkolt.

A cím nem egyezett meg az irodájával.

Felismertem az épületet, amikor megnéztem egy nyilvános fotót a közösségi médiában.

Ahhoz a helyhez tartozott, ahol Vanessa, a családi vállalkozás fiatal marketingasszisztense lakott.

Az egyik fényképén két pohár jelent meg az asztalon.

És mellettük ott volt az ezüstóra, amit Alejandrónak ajándékoztam a harmadik évfordulónkra.

A férjem megcsalt.

De ez még mindig nem magyarázta meg, miért kellett altatót szednem.

Lucía ezután megnyitott egy e-mailt, amit hetekkel korábban kaptam, és amit sosem volt erőm elolvasni.

Ez egy értesítés volt, amely egy üzleti befektetéssel kapcsolatos, amit még a házasságom előtt eszközöltem.

Miután elolvastam, rájöttem, hogy Alejandrónak sokkal nagyobb indítéka lehet annál, mint hogy elrejtse a szeretőjét.

Mert a pénzem egy olyan technológiai céghez kapcsolódott, amelytől a Mendoza család üzletének nagy része függött.

Másnap, amikor az ügyvéd áttekintette a dokumentumokat, feltett nekem egy kérdést, ami teljesen megváltoztatta a stratégiánkat:

– Mariana, a férjed tudja, hogy te vagy a többségi részvényes abban a cégben, amely a családja elosztórendszerét kezeli?

3. RÉSZ

– Nem – válaszoltam –. Alejandro semmit sem tud.

Ricardo Salazar ügyvéd letette a dokumentumokat az asztalára, és néhány másodpercig figyelt engem.

– Akkor nagyon okosan kell cselekednünk.

Három nappal a kórházi kezelésem után Guadalajarában voltunk az irodájában.

Egy bő blúz alatt felkötöttem. A halántékomon lévő seb kezdett gyógyulni, bár még mindig fájt a fejem, és pihenésre volt szükségem.

A büntetőügyvédem, Laura Medina is jelen volt.

Ricardo már a házasságom előtt intézte az üzleti ügyeimet. Ő volt az egyik azon kevés ember közül, akik valóban értették a pénzügyeimet.

– Először is meg fogunk védeni téged – mondta Laura. – Aztán minden mással mi foglalkozunk.

Ez a mondat eszembe juttatott valamit, amit évek óta elfelejtettem.

Nem kellett bizonyítanom a Mendoza családnak, hogy tiszteletet érdemlek.

Vissza kellett szereznem az önbizalmamat.

A befektetéseim titka

Huszonhat éves voltam, mielőtt megismertem Alejandrót, elkezdtem befektetni a fizetésem egy részét.

Nem voltak gyermekei, egy kis lakásban élt, és meglehetősen egyszerű életet élt.

A vasúti munkám lehetővé tette számomra a pénzmegtakarítást, de valami fontosra is megtanított: a szállítmányozási vállalatok hatalmas összegeket veszíthetnek jelentéktelennek tűnő problémák miatt.

Leltározási hiba.

Rosszul megtervezett útvonal.

Egy olyan szállítmány, amit senki sem regisztrált.

Ezért kezdtem érdeklődni egy kis szoftvercég, a RutaNova Sistemas iránt.

A cég programokat fejlesztett ki a raktárak, a szállítási útvonalak és a beszállítóknak történő kifizetések ellenőrzésére.

Egy logisztikai integrációs projekt során ismerkedtem meg az alapítóikkal. Később, amikor befektetőket kerestek, én is részt vettem a megtakarításaimmal és egy, az évek során visszafizetett kölcsönnel.

A cég növekedett.