1. RÉSZ
Amalia Reyes munka nélkül, pénz nélkül és hajléktalanul maradt az Encarnación de Díaz vasútállomáson, miután mindenét eladta egy hamis ígéretért. Don Evaristo Castañeda még csak ki sem szállt a kocsiból. Mellette új felesége úgy bámulta a peront, mintha a por megfertőzhetné a szegénységgel.

– A dolgok megváltoztak La Providencia-ban – mondta Evaristo, megigazítva a zakóját. – A feleségem hozott egy lányt Guadalajarából. Nincs már szükségünk házvezetőnőre.

Amália érezte, hogy üres a mellkasa. Eladta kis házát Zacatecasban, anyja varrógépét és a fülbevalókat, amiket elhunyt férje hagyott rá. Evaristo egy levélben fizetést, szobát és ellátást ígért neki Jaliscóban.

Benyúlt a zsebébe, és elővette az utolsó 3 ezüstpénzt.

– Szóval elfelejtett valamit megírni a levelében.

Evaristo felvonta a szemöldökét.

-Melyik?

Amália a porba dobta a pénzérméket, a csizmája mellé.

– Hogy az ő szava kevesebbet ér ennél.

Evaristo motyogott valamit a hálátlan nőkről, majd elment, vörös felhőt kavarva maga után. Amalia egy régi bőrönddel maradt, és nem volt pénze hazajutni. Az állomásfőnök közölte vele, hogy a következő északra tartó vonat csak kedden érkezik, és hogy nem tud ott aludni.

Ahogy a nap kezdett lenyugodni az agávé növények mögött, egy szekér érkezett, magokkal és szerszámokkal megrakva, két fáradt ló húzta. Egy komoly tekintetű, kérges kezű férfi vezette. Mellette két ötéves ikerpár lovagolt, akik Amáliára szegezték a tekintetüket.

„Itt laksz?” – kérdezte az egyik, arcán egy koszréteggel.

– Nem, fiú.

–Akkor pont olyan, mint a zsákokkal. Várni, hogy valaki elvigye.

– Nico – javította ki a férfi, bár majdnem elmosolyodott.

Leszállt a szekérről, és bemutatkozott Tomás Valdiviaként, az El Mezquite ranch tulajdonosaként. Miközben egy hevedert igazgatott, meglátta a félig elásott három érmét, és anélkül, hogy Amália észrevette volna, felvette őket.

– Az állomásfőnök azt mondja, nincs hol laknia.

Amália felemelte az állát.

– Nem keresek alamizsnát.

„Én sem adok oda semmit. Anyám keze feldagadt, és alig tud főzni. A gyerekeim úgy nőnek, mint a vadkecskék. Keddig segítségre van szükségem a ház körül. Adok neked ételt, szobát és tisztességes fizetést.”

A másik ikerpár, Mateo, elmosolyodott, és az egyik foga között egy rést mutatott.

– Tudod, hogyan kell felfújható tortillákat készíteni?

Amália a gyerekekre nézett, majd az üres útra.

–Tudom, hogyan kell párnának tűnő tortillákat készíteni.

Tamás kinyújtotta a kezét.

-Akkor megállapodtunk.

Az El Mezquite egy nagy vályogház volt, évekig tartó elhanyagoltságtól megviselt, repedezett cserepekkel és poros karámokkal. Bent régi zsír, nedves hamu és csend szaga terjengett. Doña Remedios, Tomás anyja, rongyokba csavart kézzel ült a kandalló mellett.

– Még egy nő, aki azt hiszi, hogy átveheti Inés helyét – morgolódott, amikor meglátta.

Amália a földön hagyta a bőröndjét.

– Nem azért jöttem ide, hogy bárki helyét elfoglaljam. Azért jöttem, hogy megkeressem a kenyeremet.

Se arremangó.

– És ha megengedi, azzal kezdem, hogy leszedem a tésztát az asztalról, és kiérdemlem.

Azon az estén kitakarította a konyhát, és otthagyta a babot ázni. Hajnalban Tomás tortillákat készítő kezek zajára ébredt. Azt látta, hogy kávé fő a fazékban, az ikrek megfésülködnek, és az anyja panasz nélkül eszik.

– Mit tett a gyerekeimmel?

–Mondtam nekik, hogy a mesquite goblinok elveszik az édességet azoktól a gyerekektől, akiknek kosz van a fülük mögött.

Doña Remedios elfojtott egy mosolyt, de órákkal később kitört belőle a mosoly, amikor Amalia megpróbált tiszta takarókat tenni a szekrénybe.

– Ne ott! Az Inésé volt.

Amália azonnal visszahúzta a kezét.

– Értem. Nem nyúlok semmihez, ami az emlékéhez tartozik.

Nem vitatkozott. Nem tett fel kérdéseket. Attól a naptól kezdve vadvirágokat hagyott az ablakpárkányon abban a bezárt szobában, ahol Tomás a halott felesége holmiját tartotta.

Az ikrek követni kezdték. Nico megállás nélkül beszélt; Mateo egyszerűen csak ült a közelben. Egyik délután Amalia egy bőrdarabbal megjavította Nico parittyáját. A fiú a mellkasához szorította.

– Anyukám választotta ezt az ágat velem együtt.

– Akkor jól tetted, hogy nem dobtad ki.

Nico lesütötte a tekintetét.

– Kedden elmész?

Amália váratlan fájdalmat érzett.

– Ez volt a megállapodás apáddal.

Mielőtt bármi mást mondhattam volna, Mateo kirohant a karámból, sápadtan és kifulladva.

– A vörös tehén elesett… és az itatóvályú most üres.

Tomás kiviharzott. Amália követte, és látva, hogy a kút már majdnem kiszáradt, rájött, hogy a kedd talán mégsem a család legnagyobb problémája.

Ha látnád ezeket a gyerekeket víz és otthon nélkül, elmennél? Írd meg kommentben, és a 2. részt is megtalálod a hozzászólásokban.

2. RÉSZ
A vörös tehén nyitott szájjal lélegzett egy nyomorúságos árnyék alatt. Tomás ellenőrizte az ínyét, a vályú aljára nézett, majd a kancsóra, amelyet Amália hozott a konyhából.

– Az a víz a háznak való.

– Mi várhatunk pár órát. Ő nem tud – felelte Amália.

– A gyerekek nem tudnak meglenni ivás nélkül.

Nico megfogta Mateo kezét.

– Kitartottunk, apa.

Tomás arca megkeményedett. Végül egy fél vödröt ürített ki az állat mellé. Azon az estén senki sem szólt semmit vacsora közben. A szárazság nemcsak a kukoricatáblát szárította ki; beszivárgott az asztalba, a karámba és mindenki lelkébe.